 |
||
 |
||
 |
Az Elemző
POLITIKA A 2008. május 11-én megtartott, előrehozott szerbiai választások eredményei (a Borisz Tadics vezette Európai Szerbiáért váratlan relatív győzelme) stratégiai fontosságúak és kihatásúak mind Szerbia, mind a régió számára. Szerbia ekkor lépte át azt a küszöböt, amelyen túl egy merőben más összefüggésrendszer várja. A választók racionálissá válása azonban csupán a kezdet a politikai élet normalizálódásában. A szerb elitnek még át kell lépnie a Rubicont, mivel még mindig a múltba fordul, és a kommunistákat okolja a szerb etnikai állam expanziós projektjének kudarcáért. Ez az álláspont kövezte ki az utat az etnikai központú jobboldal csaknem korlátlan hatalmához, amely Vojiszlav Kostunica patriarchális-provinciális országlásának öt éve alatt rasszizmusba, antiszemitizmusba, Európa-ellenességbe taszította Szerbiát. Radovan Karadzsics váratlan letartóztatása lezárta ezt a fejezetet. Kézre kerítése nagy jelentőségű esemény, sőt nagyobb jelentőségű, mint Szlobodan Milosevicsé volt. Karadzsics elfogásával ugyanis egyrészt befellegzett annak az illúziónak, hogy valamennyi szerbet egyetlen államban egyesítsék, másrészt letartóztatása reflektorfénybe állítja (belgrádi) szerb mentorait, a nagyszerb államprojekt építészeit és az egész társadalmat.
Reformkórtani töprengések népszavazás után 2008 tavaszán az ellenzék által kikényszerített népszavazáson mintegy 3 millió ember mondott nemet a reform szimbolikus elemeinek tekinthető vizitdíjra és tandíjra, és ez a megdöbbentő erejű elutasítás egy időre lezárta az erőteljes kormányzati retorikával beharangozott reformkorszakot is. Mi a fő oka annak, hogy Magyarországon a meghirdetett reformok időről időre elakadnak, a stabilizációs periódusokat pedig ciklikus kormányzati túlköltekezés követi? Hogyan vallottak kudarcot reformkísérleteikkel a rendszerváltást követő magyarországi kormányok? Miért nem szerencsés, ha a gazdaság egyensúlyának helyreállítását célzó stabilizáció összekeveredik az állami szerepvállalás módosítását jelentő államháztartási reformmal? Miért nem lehet a polgárokat az adócsökkentés igézetével az államháztartási reformoknak megnyerni? A többi között ezeken a kérdéseken „töpreng” a cikk szerzője.
A Szovjetunió és a kelet-európai rendszerek összeomlása (a rendszerváltások) óta nagy migrációs folyamatok zajlanak Kelet- és Délkelet-Európában, pontosabban: Romániában, Lengyelországban, a balti államokban, Bulgáriában, a volt Jugoszláviában és Oroszországban. A megélhetési kivándorlók sokan vannak, és rendszerint névtelenek. Ezzel szemben a visszatérők kevesen vannak, viszont némelyek hazatérése nemzetközi szenzáció, sorsuk, pályájuk is regénybe, filmbe illő. Vannak „nagy visszatérők”: a volt bolgár király, a volt román király, a szerb trónörökös vagy Vaira Vike-Freiberga, akit köztársasági elnökké választottak Lettországban. De nem minden visszatérő lesz próféta saját hazájában, a politikai karriert megpályázók között akadnak vesztesek is.
GAZDASÁG Az euró bevezetése Szlovákiában – előzmények, előnyök és rizikók Az elmúlt évek gyors gazdasági növekedése lehetővé tette, hogy Szlovákia viszonylag könnyen megfeleljen a közös európai valuta bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumoknak. A nominális konvergenciára vonatkozó feltételek teljesítésével párhuzamosan jelentős előrelépés történt a reálkonvergencia területén is: a szlovák gazdaság fejlettségi szintje gyors tempóban közelít az uniós átlaghoz. A látványos felzárkózási folyamat hátterében főként az előző, 2002 és 2006 közötti második Dzurinda-kormány által véghezvitt átfogó strukturális reformfolyamat áll. A szlovákiai növekedés szerkezete 2008 közepéig egészségesnek mondható, javuló külső és belső egyensúlymutatók kísérik, az euró bevezetése 2009-től segíthet az egyensúlyi konvergenciapályán tartani a gazdaságot. A potenciális rizikók közül a legfontosabb az infláció féken tartása. A konvergenciát nyilvánvalóan a bér- és árszínvonal kiegyenlítődése kíséri, s ez az euró bevezetése után már csak a többletinfláción keresztül lehetséges. A kormányzat fiskális politikája, a további strukturális reformok és a béralkuk alakulása ezért a jövőben kulcsfontosságú lesz abból a szempontból, hogy az euró lehetséges pozitív vagy negatív hatásai kerekednek-e felül.
Sokk előtt, sokk után? – a balti országok és az euró Az Európai Unióhoz történt csatlakozás után az elemzők többsége arra tippelt, hogy a balti országok az elsők között vezethetik be a közös valutát. Aztán először Észtországnak kellett feladnia az euró gyors bevezetésének lehetőségét az infláció kordában tartásának nehézségei miatt, majd Litvánia csúszott le arról, hogy 2007-ben Szlovéniával együtt vezethesse be az eurót – holott mindössze 0,1 százalékkal maradt el az inflációs feltétel teljesítésétől. Észtország az uniós csatlakozáskor 2007. január 1-jét tűzte ki célul az euró bevezetésére, 2006 áprilisában a kormány a határidőt 2008. január 1-jére módosította, és 2006 őszén megállapította annak megvalósíthatatlanságát. A három balti ország egyre távolodik az eurótól, ma már egyik országban sincs hivatalos céldátum az euró bevezetésére.
Bulgária első tapasztalatai az EU-val Ivanka Petkova – Inotai András Bár az Európai Unióhoz való csatlakozás jogi és részben intézményi értelemben kulcsfontosságú lépés, az nem változtatja meg azokat a hosszabb távú társadalmi-gazdasági folyamatokat, amelyek jóval korábban kezdődtek és várható, hogy tartani fognak a jövőben is. A tagság gazdasági hatásait tehát három kategóriába csoportosíthatjuk: nincs hatásuk, közvetett hatásuk van és közvetlen hatásuk van. A 2007. január 1-jén az EU tagjává lett Bulgária esetében az első két csoport dominál. A csatlakozás utáni kezdeti időszakot jellemző makrogazdasági fejlemények – amelyeket a cikk részletesen elemez – többsége közvetlenül nem kötődik a tagság hatásaihoz. Ám a következő években befolyásolhatják és befolyásolni is fogják egy történelmileg egyedi felzárkózási folyamat modelljét, s csaknem bizonyosan általános keretül szolgálnak majd Bulgária érett tagságot illető attitűdjéhez és magatartásához.
Jegybank és kormány diszharmóniája Magyarországon Az árstabilitás célja az Európai Unióban egyértelmű primátust élvez a jegybankok politikájában. A kormányok azonban – a négyéves politikai ciklusok kényszere közepette – szükségszerűen rövid távú megoldásokban gondolkodnak: bármilyen vonzó is távlatos ideaként az árstabilitás, annak szolgálata kényelmetlenül gúzsba kötné az aktuális fiskális politikát. A konfliktusos célok miatt eleve nehéz harmonikus viszonyt kiépíteni kormány és jegybank között. Súlyosbítja a helyzetet, ha az eredendő diszharmóniára politikai indítékú ellentétek is rárakódnak. Az ilyen helyzetek elkerülése végett ajánlatos megkérdőjelezhetetlen kvalitású, szakmai felkészültségből fakadó integritással bíró, hiteles elnököt állítani a jegybankok élére. A jogi garanciák mellett a hiteles monetáris politika teremtheti csak meg a jegybanki döntéshozók szuverenitását. És fordítva: a szakmai reputációk elégtelensége, a hitelesség hiánya táptalajt nyújthat a rossz döntésekhez. Ilyen volt 2003 nyarán az árfolyamsáv értelmetlen, ezért a piaci szereplőket megzavaró eltolása. Az évforduló okán illendő megemlékezésen túl azért is érdemes felidézni az akkori eseményeket, mert a súlyos károkat okozó hibás döntést kiváltó politikai környezet máig sem szűnt meg teljesen.
Kelet-Közép-Európa és az élelmiszerek világpiaci árrobbanása Dacára annak, hogy az új uniós tagállamok többsége meglehetősen tekintélyes agrármúlttal büszkélkedhet, a kelet-közép-európai országok sokkal inkább szenvedő alanyai, mint kiváltói a jelenlegi élelmiszerár-emelkedésnek. Ha végigtekintünk a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlásához vezető okokon (az agrártermékek termelői árának illetve a szállítás, a feldolgozás és az elosztás költségeinek növekedése; a népesség, a várható élettartam és a jövedelmek növekedése következtében megugró kereslet az úgynevezett feltörekvő országokban; a mezőgazdasági termelők számát csökkentő nagymértékű elvándorlás a vidékies agrárterületekről; az éghajlatváltozás és a természeti katasztrófák sora; az egyes országok kereskedelemtorzító intézkedései) megállapíthatjuk, ezek közül meglehetősen keveset fedezhetünk fel régiónkban.
KÖNYVSZEMLE
A svéd Anders Aslund – Oxfordban szerzett közgazdasági doktorátusa birtokában – Amerikában dolgozik, most a nemzetközi gazdasággal foglalkozó Peterson Intézetben, korábban a Carnegie Békealapítványnál volt az orosz és eurázsiai programok igazgatója, még régebben a Brookings Intézet színeiben publikált. A Hogyan épült fel a kapitalizmus? –- Közép és Kelet-Európa, Oroszország és Közép-Ázsia átalakulása című könyve a jelek szerint népszerű a szakmában: már a második utánnyomásnál tart. Aslund 2006-ban írta, amikor már jól látszott, melyik ország merre tart, milyen tendenciák hová vezetnek. Fő megállapítása az, hogy a 21 vizsgált ország – Belorusszia, Türkmenisztán és Üzbegisztán kivételével – sikeresen átalakult piacgazdasággá. Az üzletek többnyire szabadon, a piaci viszonyok alapján köttetnek, az infláció csaknem mindenhol egyszámjegyű, a nemzeti össztermék nagyjából kétharmada vagy akár háromnegyede a magánszférából származik. A közép- és kelet-európai átalakulás tehát mára gyakorlatilag lezárult. Ami volt, történelem. Ami van, az gyakorlatilag a dolgok „normális” menete – függetlenül attól, hogy húsz évvel ezelőtt erről vagy másról álmodtak az akkori kommunista országokban.
„Európa 2007” konferencia (Budapest, 2006. szeptember 29.) a Globális Tudás Alapítvány szervezésében.
A konferenciáról >>>
Megjelent a Globális Tudás Alapítvány kiadásában 
|
 |
 |
||
Adatvédelem ▪ Írjon nekünk! |
||
