 |
||
 |
||
 |
3.évfolyam ▪ 4.szám ▪ 2007. december 3.évfolyam ▪ 3.szám ▪ 2007. szeptember 3.évfolyam ▪ 2.szám ▪ 2007. június 3.évfolyam ▪ 1.szám ▪ 2007. március 2.évfolyam ▪ 4.szám ▪ 2006. december 2.évfolyam ▪ 3.szám ▪ 2006. szeptember 2.évfolyam ▪ 2.szám ▪ 2006. június 2.évfolyam ▪ 1.szám ▪ 2006. március 1.évfolyam ▪ 3.szám ▪ 2005. december 1.évfolyam ▪ 2.szám ▪ 2005. szeptember 1.évfolyam ▪ 1.szám ▪ 2005. június
4.évfolyam ▪ 2008/2.szám
POLITIKA A 2008. május 11-én megtartott, előrehozott szerbiai választások eredményei (a Borisz Tadics vezette Európai Szerbiáért váratlan relatív győzelme) stratégiai fontosságúak és kihatásúak mind Szerbia, mind a régió számára. Szerbia ekkor lépte át azt a küszöböt, amelyen túl egy merőben más összefüggésrendszer várja. A választók racionálissá válása azonban csupán a kezdet a politikai élet normalizálódásában. A szerb elitnek még át kell lépnie a Rubicont, mivel még mindig a múltba fordul, és a kommunistákat okolja a szerb etnikai állam expanziós projektjének kudarcáért. Ez az álláspont kövezte ki az utat az etnikai központú jobboldal csaknem korlátlan hatalmához, amely Vojiszlav Kostunica patriarchális-provinciális országlásának öt éve alatt rasszizmusba, antiszemitizmusba, Európa-ellenességbe taszította Szerbiát. Radovan Karadzsics váratlan letartóztatása lezárta ezt a fejezetet. Kézre kerítése nagy jelentőségű esemény, sőt nagyobb jelentőségű, mint Szlobodan Milosevicsé volt. Karadzsics elfogásával ugyanis egyrészt befellegzett annak az illúziónak, hogy valamennyi szerbet egyetlen államban egyesítsék, másrészt letartóztatása reflektorfénybe állítja (belgrádi) szerb mentorait, a nagyszerb államprojekt építészeit és az egész társadalmat.
Reformkórtani töprengések népszavazás után 2008 tavaszán az ellenzék által kikényszerített népszavazáson mintegy 3 millió ember mondott nemet a reform szimbolikus elemeinek tekinthető vizitdíjra és tandíjra, és ez a megdöbbentő erejű elutasítás egy időre lezárta az erőteljes kormányzati retorikával beharangozott reformkorszakot is. Mi a fő oka annak, hogy Magyarországon a meghirdetett reformok időről időre elakadnak, a stabilizációs periódusokat pedig ciklikus kormányzati túlköltekezés követi? Hogyan vallottak kudarcot reformkísérleteikkel a rendszerváltást követő magyarországi kormányok? Miért nem szerencsés, ha a gazdaság egyensúlyának helyreállítását célzó stabilizáció összekeveredik az állami szerepvállalás módosítását jelentő államháztartási reformmal? Miért nem lehet a polgárokat az adócsökkentés igézetével az államháztartási reformoknak megnyerni? A többi között ezeken a kérdéseken „töpreng” a cikk szerzője.
A Szovjetunió és a kelet-európai rendszerek összeomlása (a rendszerváltások) óta nagy migrációs folyamatok zajlanak Kelet- és Délkelet-Európában, pontosabban: Romániában, Lengyelországban, a balti államokban, Bulgáriában, a volt Jugoszláviában és Oroszországban. A megélhetési kivándorlók sokan vannak, és rendszerint névtelenek. Ezzel szemben a visszatérők kevesen vannak, viszont némelyek hazatérése nemzetközi szenzáció, sorsuk, pályájuk is regénybe, filmbe illő. Vannak „nagy visszatérők”: a volt bolgár király, a volt román király, a szerb trónörökös vagy Vaira Vike-Freiberga, akit köztársasági elnökké választottak Lettországban. De nem minden visszatérő lesz próféta saját hazájában, a politikai karriert megpályázók között akadnak vesztesek is.
GAZDASÁG Az euró bevezetése Szlovákiában – előzmények, előnyök és rizikók Az elmúlt évek gyors gazdasági növekedése lehetővé tette, hogy Szlovákia viszonylag könnyen megfeleljen a közös európai valuta bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumoknak. A nominális konvergenciára vonatkozó feltételek teljesítésével párhuzamosan jelentős előrelépés történt a reálkonvergencia területén is: a szlovák gazdaság fejlettségi szintje gyors tempóban közelít az uniós átlaghoz. A látványos felzárkózási folyamat hátterében főként az előző, 2002 és 2006 közötti második Dzurinda-kormány által véghezvitt átfogó strukturális reformfolyamat áll. A szlovákiai növekedés szerkezete 2008 közepéig egészségesnek mondható, javuló külső és belső egyensúlymutatók kísérik, az euró bevezetése 2009-től segíthet az egyensúlyi konvergenciapályán tartani a gazdaságot. A potenciális rizikók közül a legfontosabb az infláció féken tartása. A konvergenciát nyilvánvalóan a bér- és árszínvonal kiegyenlítődése kíséri, s ez az euró bevezetése után már csak a többletinfláción keresztül lehetséges. A kormányzat fiskális politikája, a további strukturális reformok és a béralkuk alakulása ezért a jövőben kulcsfontosságú lesz abból a szempontból, hogy az euró lehetséges pozitív vagy negatív hatásai kerekednek-e felül.
Sokk előtt, sokk után? – a balti országok és az euró Az Európai Unióhoz történt csatlakozás után az elemzők többsége arra tippelt, hogy a balti országok az elsők között vezethetik be a közös valutát. Aztán először Észtországnak kellett feladnia az euró gyors bevezetésének lehetőségét az infláció kordában tartásának nehézségei miatt, majd Litvánia csúszott le arról, hogy 2007-ben Szlovéniával együtt vezethesse be az eurót – holott mindössze 0,1 százalékkal maradt el az inflációs feltétel teljesítésétől. Észtország az uniós csatlakozáskor 2007. január 1-jét tűzte ki célul az euró bevezetésére, 2006 áprilisában a kormány a határidőt 2008. január 1-jére módosította, és 2006 őszén megállapította annak megvalósíthatatlanságát. A három balti ország egyre távolodik az eurótól, ma már egyik országban sincs hivatalos céldátum az euró bevezetésére.
Bulgária első tapasztalatai az EU-val Ivanka Petkova – Inotai András Bár az Európai Unióhoz való csatlakozás jogi és részben intézményi értelemben kulcsfontosságú lépés, az nem változtatja meg azokat a hosszabb távú társadalmi-gazdasági folyamatokat, amelyek jóval korábban kezdődtek és várható, hogy tartani fognak a jövőben is. A tagság gazdasági hatásait tehát három kategóriába csoportosíthatjuk: nincs hatásuk, közvetett hatásuk van és közvetlen hatásuk van. A 2007. január 1-jén az EU tagjává lett Bulgária esetében az első két csoport dominál. A csatlakozás utáni kezdeti időszakot jellemző makrogazdasági fejlemények – amelyeket a cikk részletesen elemez – többsége közvetlenül nem kötődik a tagság hatásaihoz. Ám a következő években befolyásolhatják és befolyásolni is fogják egy történelmileg egyedi felzárkózási folyamat modelljét, s csaknem bizonyosan általános keretül szolgálnak majd Bulgária érett tagságot illető attitűdjéhez és magatartásához.
Jegybank és kormány diszharmóniája Magyarországon Az árstabilitás célja az Európai Unióban egyértelmű primátust élvez a jegybankok politikájában. A kormányok azonban – a négyéves politikai ciklusok kényszere közepette – szükségszerűen rövid távú megoldásokban gondolkodnak: bármilyen vonzó is távlatos ideaként az árstabilitás, annak szolgálata kényelmetlenül gúzsba kötné az aktuális fiskális politikát. A konfliktusos célok miatt eleve nehéz harmonikus viszonyt kiépíteni kormány és jegybank között. Súlyosbítja a helyzetet, ha az eredendő diszharmóniára politikai indítékú ellentétek is rárakódnak. Az ilyen helyzetek elkerülése végett ajánlatos megkérdőjelezhetetlen kvalitású, szakmai felkészültségből fakadó integritással bíró, hiteles elnököt állítani a jegybankok élére. A jogi garanciák mellett a hiteles monetáris politika teremtheti csak meg a jegybanki döntéshozók szuverenitását. És fordítva: a szakmai reputációk elégtelensége, a hitelesség hiánya táptalajt nyújthat a rossz döntésekhez. Ilyen volt 2003 nyarán az árfolyamsáv értelmetlen, ezért a piaci szereplőket megzavaró eltolása. Az évforduló okán illendő megemlékezésen túl azért is érdemes felidézni az akkori eseményeket, mert a súlyos károkat okozó hibás döntést kiváltó politikai környezet máig sem szűnt meg teljesen.
Kelet-Közép-Európa és az élelmiszerek világpiaci árrobbanása Dacára annak, hogy az új uniós tagállamok többsége meglehetősen tekintélyes agrármúlttal büszkélkedhet, a kelet-közép-európai országok sokkal inkább szenvedő alanyai, mint kiváltói a jelenlegi élelmiszerár-emelkedésnek. Ha végigtekintünk a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlásához vezető okokon (az agrártermékek termelői árának illetve a szállítás, a feldolgozás és az elosztás költségeinek növekedése; a népesség, a várható élettartam és a jövedelmek növekedése következtében megugró kereslet az úgynevezett feltörekvő országokban; a mezőgazdasági termelők számát csökkentő nagymértékű elvándorlás a vidékies agrárterületekről; az éghajlatváltozás és a természeti katasztrófák sora; az egyes országok kereskedelemtorzító intézkedései) megállapíthatjuk, ezek közül meglehetősen keveset fedezhetünk fel régiónkban.
KÖNYVSZEMLE
A svéd Anders Aslund – Oxfordban szerzett közgazdasági doktorátusa birtokában – Amerikában dolgozik, most a nemzetközi gazdasággal foglalkozó Peterson Intézetben, korábban a Carnegie Békealapítványnál volt az orosz és eurázsiai programok igazgatója, még régebben a Brookings Intézet színeiben publikált. A Hogyan épült fel a kapitalizmus? –- Közép és Kelet-Európa, Oroszország és Közép-Ázsia átalakulása című könyve a jelek szerint népszerű a szakmában: már a második utánnyomásnál tart. Aslund 2006-ban írta, amikor már jól látszott, melyik ország merre tart, milyen tendenciák hová vezetnek. Fő megállapítása az, hogy a 21 vizsgált ország – Belorusszia, Türkmenisztán és Üzbegisztán kivételével – sikeresen átalakult piacgazdasággá. Az üzletek többnyire szabadon, a piaci viszonyok alapján köttetnek, az infláció csaknem mindenhol egyszámjegyű, a nemzeti össztermék nagyjából kétharmada vagy akár háromnegyede a magánszférából származik. A közép- és kelet-európai átalakulás tehát mára gyakorlatilag lezárult. Ami volt, történelem. Ami van, az gyakorlatilag a dolgok „normális” menete – függetlenül attól, hogy húsz évvel ezelőtt erről vagy másról álmodtak az akkori kommunista országokban.
4.évfolyam ▪ 2008/1.szám
POLITIKA Oroszország és Közép-Kelet-Európa A kelet-közép-európai térség a Szovjetunió felbomlását követően az orosz politika figyelmének perifériájára sodródott. Ha azóta időről-időre átmenetileg fontossá is vált, az többnyire más, a térségen kívüli stratégiai célok elérése érdekében történt. Ez alól az utóbbi néhány évben tapasztalt orosz aktivitás sem jelent kivételt. Mégis, ez a fokozott jelenlét a korábbiaknál jóval komolyabbnak tűnik. Mindenekelőtt azért, mert immár nem egy gyenge, belső gondjai által jelentős mértékben lekötött, a Nyugat politikai elismerését kereső Oroszország pozíciónyerő kísérleteiről van szó, hanem egy mindinkább magabiztossá váló, érdekeit határozottan képviselő, időnként ütközést is vállaló hatalom fellépéséről. A cikk szerzője Oroszország kelet-közép-európai régióval kapcsolatos politikáját rekonstruálva részletesen ismerteti azokat az okokat, amelyek miatt az elmúlt bő másfél évtizedben a régió soha nem élvezte Moszkva kitüntető figyelmét. Végül számba veszi azt a három kérdést, amelyek vonatkozásában a térségünkkel kapcsolatos orosz politika manapság leginkább érzékeny.
Szerbia és Koszovó: patt és bizonytalanság Tovább bonyolították Szerbia egyébként sem egyszerű belpolitikai helyzetét az előrehozott parlamenti választások. A 250 fős egykamarás parlamentben az Európa-párti és a nacionalista erők sem arattak egyértelmű győzelmet, így hosszú alkudozás előzi meg a stabilnak aligha nevezhető új kormány megalakulását. Ha Belgrádban EU-párti koalíció alakul, Szerbia jóval visszafogottabb politikát folytat majd, és minden bizonnyal fokozatosan belenyugszik Koszovó elvesztésébe. Sokkal agresszívabb lenne Belgrád politikája a jóval élesebb retorikát használó nacionalista pártok kormányra kerülése esetén. Mindeközben az alkotmány júniusi életbe lépésével folytatódik Koszovó önállóvá válása. Ennek természetesen nem csak politikai, hanem gazdasági értelemben is meg kell történnie, s ez legalább akkora feladat, mint a jogállam megteremtése. Egyelőre az sem világos, hogy a dél-szerbiai tartomány függetlenné válása megnyugtatja-e a Balkánt, vagy éppen ellenkezőleg, a térségben élő kisebbségek elszakadási törekvéseinek felélesztésével újabb bizonytalanságot okoz.
Politikai kockázatok Magyarországon és Közép-Kelet-Európában Lakner Zoltán - Tóth-Czifra András A tanulmány szerzői a Vision Consulting Budapest által kidolgozott kockázatelemzési módszer alapján tekintik át a közép- és kelet-európai országok – ezen belül kiemelten Magyarország – helyzetét elsősorban és hangsúlyozottan a gazdasági döntéshozók nézőpontjából mérlegelve. A politikai kockázatokat nyolc területen – előrelátható politikai események, spontán változás lehetősége, jogbiztonság, kül- és biztonságpolitikai kockázatok, közpolitikai alternatívák, gazdasági racionalitás érvényesülése, működőképesség és kormányozhatóság, legitimitás – elemzik, és tizenöt kategóriát használva, kvalitatív módszerrel értékelik.
Smer: sikertörténet vagy botrány? Csaknem másfél év után a vezető pozsonyi kormányzati erő, a Smersociálna demokracia (magyarul: Irány-szociáldemokrácia) februárban visszatérhetett a balközép nagy nemzetközi családjába. Az Európai Szocialisták Pártjának (ESZP) ezzel kapcsolatos döntése ellentmondásos reakciókat váltott ki a közvéleményben, magát a szocialista mozgalmat pedig azóta is megosztja. A Smer ideiglenes tagságának helyreállítása ügyében mutatott elnökségi következetlenségért (az erősebb jelzőket alkalmazó szociáldemokraták szemében: megalkuvásért) könnyen fizethet nagy árat az európai szociáldemokrácia. Nemcsak azért, mert akár már rövidebb távon kikezdheti a nemzetközi szervezet hitelét, hanem tartani lehet attól is, hogy hosszabb távon precedensértékűnek tekintik majd e döntést mindazok a politikusok és pártok, amelyek a baloldalon helyezik el ugyan magukat, de hatalmi megfontolásokból kacérkodnak alkalmi vagy tartósabb szövetségkötéssel a hazájukban működő szélsőséges tömörülésekkel. Mindenesetre a Smer-botránynak már eddig is rengeteg tanulsága van – ezeket tárgyalja a cikk.
GAZDASÁG Versengő gázvezetékek – előnyben a Déli áramlat AA beszállítói és a felhasználói oldalt övező kétségek ismeretében felvetődik a kérdés: a hat ország és hat vállalat által építendő Nabucco gázvezeték vagy az orosz kezdeményezésre szerveződő Déli Áramlat projekt? Ezek egyaránt 30-30 milliárd köbméteres kapacitású vezetékvállalkozások, tervezett építési költségük aránya egy a háromhoz, az orosz projekt esetében viszont biztosabb a forrás. Kérdéses persze, meddig elegendő az orosz földgázkészlet, és az utóbbi időben elhanyagolt fejlesztéseket, valamint a növekvő belső keresletet is figyelembe véve mekkora befektetésekre, pénzügyi áldozatokra hajlandó Moszkva. Számos szakértő azt sugallja, hogy miután Európa gázfogyasztása olyan mértékben növekszik, hogy ehhez a két, egymással konkuráló vezetéken érkező gázmennyiség is kevés, a legjobb megoldás az lenne, ha a projekteket – amennyiben ennek nincsenek pénzügyi akadályai – a felek megtűrnék egymás mellett.
Mivé lett az egészségügyi reform? A tanulmány áttekinti a biztosítási reform történetét az 1990-es évek közepétől kidolgozott különféle koncepcióktól, jogszabálytervezetektől kezdve a 2007. június 30-án elfogadott pénztártörvény visszavonásáig, annak a reformnak a bukásáig, amelynek célja a társadalombiztosítás elvén működő betegbiztosítás államilag irányított piacának megnyitása volt. Ismerteti ez utóbbi a reform lényegét, az egybiztosítós modellről a több-biztosítósra való átmenet kérdéseit és a kompromisszumos megállapodás létrejöttének körülményeit.
TÁRSADALOM A közép-európai kultúra – lehetőségek és alapfeltételek Míg a múltban Közép-Európát különböző ideológiai zónák és ellentétes ideológiai alapértékek osztották meg, az Európai Unió béketervében Közép-Európa először válhat újra egységessé, ahol a közös európai nevező alapján teljes valójában kibontakoztathatja sokszínűségét. Ott, ahol elfogadják ezt az Európát, egyértelműen érezhető már a dialektikus folyamat a szupranacionális integráció és a helyi differenciálódás között. Egyre több „európai” él és dolgozik ebben a termékeny feszültségmezőben. Az egyesült, új Európa és a szabadon kibontakozó közép-európai identitás között kialakuló szükséges dualizmus megerősítésének lényeges eleme a kultúra és a művészet. A történelem nemcsak arra figyelmeztet minket, hogy minden szélsőség – akár az egységes európai állam, akár a nemzetállam értelmében – katasztrófához vezethet, hanem arra is, hogy Közép-Európa értelmiségieinek és kreatív gondolkodóinak különös szerepük van abban, hogy a dualisztikus párbeszédet pozitív irányba tereljék. Ez a felelősség elsősorban abban rejlik, hogy az európai alapértékeken alapuló saját közép-európai identitást megerősítsék.
KÖNYVSZEMLE
Jonathan Wilson a közép- és kelet-európai futball egyik legértőbb nyugati szakértője. Írásait a onefootball.com-tól a The Guardianen át a The Financial Timesig olvashatjuk e témában. Ez a könyve egyszerre lebilincselő sportolvasmány és útikalauz, tisztes távolból megörökített politikai pillanatkép és életriport. A szovjet birodalom uralta, függöny – vasfüggöny – mögötti keleti blokkról, erről a lepukkantságában is színes szocialista miliőről szól, amely a rendszer összeomlásával általa ismeretlen útra kényszerült. A centralizált rendszerű országok központosított futballéletének megrajzolása már csak az eredmények és a lebilincselő, helyzetspecifikus sztorik miatt is jutalomjáték. Wilson részint munkájából adódóan, részint magánemberként látogatta végig – egy gyermekkori nyaralás alkalmával rá oly’ mély benyomást tett – helyszíneket. A személyes tapasztalatok mellett számos interjúval, háttéranyaggal igyekezett föltárni a kelet-európia futball múltját, jelenét és jövőjét.
3.évfolyam ▪ 4.szám ▪ 2007. december
POLITIKA Délkelet-Európa: úton az uniós politikai és gazdasági integráció felé Ha egy pillantást vetünk Délkelet-Európa politikai integrációjára az EU-ban, azt látjuk, hogy valamennyi délkelet-európai országnak sikerült felszállnia az uniós csatlakozás vonatára. Való igaz, hogy némelyik már jó előre lefoglalta a helyét, míg mások az utolsó pillanatban ugrottak fel és a kalauz még csak most ellenőrzi a jegyüket, de mindannyian a vonaton vannak, amelyik már el is indult. Mint Délkelet-Európa igazi vasútjai esetében is, a sebesség rendkívül változó, a határátkelőknél gyakori a késés, és a papírmunka csüggesztő. Mindazonáltal, ha az EU-val kötött szerződéses folyamatot nézzük, nyilvánvaló a jelentős fejlődés. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a délkelet-európai országoknak ezután is jelentős politikai és gazdasági kihívásokkal kell szembenézniük, és a régió jövője még nem biztosított száz százalékosan. A politikai és gazdasági kihívások mellett vannak társadalmi és biztonsági kockázatok is – állapítja meg a tények felsorolása mellett az írás szerzője.
A Nyugat-Balkán európai integrációjának kérdései A nyugat-balkáni országok európai státuszához földrajzi értelemben sohasem fért kétség. Törökország megítélésétől eltérően az az ellenérv sem merült fel majdani EU-tagságukkal szemben, hogy egyesek közülük részben vagy egészben az iszlám hit és kulturális hagyomány világához tartoznak. A cikk sorra veszi azokat a tényezőket, amelyek meghatározzák a nyugat-balkáni országok EU-csatlakozásának kilátásait, megvizsgálja az integrációs feltételek teljesülési esélyeit, végül felveti, hogy az országok viszonylag nagy számát és kis méretét is figyelembe véve az Európai Uniónak egy merész bővítési paradigmaváltással a Nyugat-Balkán egészének viszonylag korai és együttes befogadását kellene célba vennie. Ez azt jelenti, hogy a klasszikus, külső feltételesség egy része az unión belüli, hosszú átmeneti időszakokra változna. Bizonyos feltételek teljesítése megelőzné – de nem kérdőjelezné meg – a teljes jogú tagság szervezeten belüli elérését.
A magyar Balkán-stratégia fő elemei A szerző ismerteti a körülbelül 2000 óta lassan, tétován formálódó, lényegében a kétoldalú kapcsolatok koncepcióját tartalmazó magyar Balkán-politikát, majd sorra veszi a 2008-ban összeállítani (véglegesíteni) remélt magyar Balkán-stratégia elemeit. Összegzésül pedig a többi között megállapítja: Magyarország a réslehetőségek szisztematikus megragadásával – euroatlanti mércével mérve is – számottevően növelheti hatókörét, jelentős befolyáshoz és anyagi előnyökhöz juthat a Balkánon. A kétségtelenül létező helyi kockázatok ellenére is adott a lehetőség, hiszen megfelelő a nagyhatalmi konstelláció, és a kisebb versenytársakénál kedvezőbb a magyar kiindulási pozíció.
Románia az EU-csatlakozás után: állandósult konfliktusok és nacionalizmus Alighanem Románia európai uniós befogadása volt az az utolsó cél, amely körül a romániai politikai osztálynak sikerült nemzeti konszenzust kialakítania. Elérését követően azonban a politikai elitek meg sem kísérelték, hogy olyan újabb közös célt találjanak, amely alkalmas a közigazgatási, törvényhozási, állampolgári és intellektuális energiák mozgósítására. A közép- és hosszú távú tervezés teljes hiánya 2007-ben véget nem érő politikai válságba taszította Romániát: A csatlakozás után a román átmenetet jellemző bal- jobb szembenállás enyhült, s az új képlet az elnök melletti, illetve elleni állásfoglalás körül kristályosodott ki. Ez a konfliktus feltartóztathatatlanul tovább mérgesedik, és ördögi köre nem törhető meg a következő általános választásokig. A novemberi európai parlamenti választások eredményei azt bizonyítják, hogy a román szavazópolgárok a politikusoknál előbb vetették el a nacionalizmus vulgáris formáit. A népesség polgári fejlődését azonban sem a politikai pártok, sem az állam magas rangú tisztségviselői nem követik, s továbbra is Erdély elvesztésének hagyományos félelmében élnek, csak ezt nem vallják be nyíltan.
„Amikor nemrég hazám egyik legmagasabb közjogi méltóságát, a miniszterelnököt hallottam esküdözni az úgynevezett Benes-dekrétumok dolgában, hogy ő büszke, és soha nem engedi meg ezeknek a kétségbe vonását, ekkor olyan érzésem támadt, mintha nyugtatgatna: legyetek nyugodtak honfitársaim, ott fent, van védelem ... Az elnöki dekrétumok ... normális törvények voltak, amelyek abban az időben eszközként szolgáltak a nácizmussal folytatott küzdelem befejezéséhez ... Ma támadni ezeket, amikor a dekrétumok történelmileg már lezártak, amolyan Don Quijote-i harc a szélmalmokkal. Ám annak beismerése, hogy e dekrétumok némelyike a friss háborús borzalmak történelmi összefüggésében az etnikai tisztogatás eszközeinek szinonimája lett, egyáltalán nem kisebbítette volna mai hősiességünket, nem érintette volna a dekrétumok érinthetetlenségét, csak emberi arculatot adott volna a dolgoknak. És növelhette volna a mi hősiességünket, ha beismerjük, hogy a kollektív bűnnek ezt a kulcsát nem használtuk a saját fasiszta kollaboránsaikkal szemben, akik jóval többen voltak, mint a magyarok, noha ezt akkor másként láttuk. Egy nemzetet, csupán etnikai alapon, bíróság nélkül kollektíven elítélni – ez út a pokolba, még egy olyan szörnyű háború után is, mint amilyet a világ viselt a németek ellen...” – írja a cikk szerzője, egykor szlovák kulturális miniszter.
GAZDASÁG Horvátország és az EU-integráció: illúzióvesztés és új szemlélet között A következő 3-5 évben, Horvátország 2010-ben várható EU-csatlakozásáig az olyan egyéb alapvető problémák ellenére, mint az elöregedés, az e tanulmányban részletesen kifejtett hat gazdasági téma fogja alakítani a horvát gazdaság reálfejlődését és befolyásolni a csatlakozás költségéről és hasznáról vallott közfelfogást. A gazdasági problémák egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert, és kritikus szerephez juthatnak a közvélemény alakításában az uniós csatlakozásról tartandó népszavazás idején. A politika alakítói, a média és a közvélemény még kerülgeti a kulcsfontosságú gazdasági kérdéseket, és nem teljesen világos, hogy a diagnózisok és a gyógymódok bemutatása, alkalmazása a lehető legjobb módon történik-e. Márpedig ez hatással lehet az emberek véleményére a kritikus történelmi pillanatban, amely gyorsan közeledik...
Marijana Bednas - Bostjan Vasle Szlovénia volt az első és egyetlen új EU-tagország, amely pozitív minősítést kapott az Európai Bizottságtól és az Európai Központi Banktól a közös európai pénz bevezetésére való felkészültség és a 2007. január 1-jei EMU-csatlakozás ((Economic and Monetary Union, Gazdasági és Monetáris Unió) tekintetében. A cikk először röviden áttekinti, milyen lépésekben teljesítette Szlovénia a maastrichti konvergencia-feltételeket. Ezt követően pedig bemutatja azt a makrogazdasági politikát, és az annak alátámasztásához szükséges szerkezeti változtatásokat, amellyel az ország képes volt prosperálni a monetáris unióban az unió többi országáénál magasabb potenciális növekedési ráta mellett.
TÁRSADALOM Korrupciós trendek Kelet-Közép-Európában Magyarország közepesen korrupt ország – állapítja meg a Transparency International (TI) 2007. évi korrupció-érzékelési indexe. Az évente megjelenő felmérés más korrupciós kutatások eredményeivel összhangban Magyarországot nyugat-európai viszonylatban a korruptabb, a velünk együtt az Európai Unióhoz csatlakozó országok közül a tisztább közéletűek, míg a Visegrádi Országok közül a legkevésbé fertőzött államok közé sorolja. A 2007-es index megjelenésekor a TI Magyarország arra hívta fel a figyelmet, hogy a hazai eredmény évek óta csak a módszertani hibahatáron belül mozdult el, ami azt jelenti, hogy nem történt jelentős lépés a korrupció leküzdése érdekében. A közép-kelet-európai régió uniós tagállamai és köztük Magyarország 2001–2007 közötti korrupciós trendjeinek elemzésével az írás szerzője arra keresi a választ, milyen mechanizmusok segítettek más országokat abban, hogy az elmúlt hat év alatt komolyabb előrelépést érjenek el a korrupció elleni küzdelem területén.
DOKUMENTUM Kísértések és kihívások Kelet- és Közép-Európában A cikk szerkesztett változata Charles Gati politológus 2007. december 5-én elhangzott előadásának. A Johns Hopkins Egyetem professzora az Ybl Klubban tartott beszédében a többi között a kommunista rendszer bukása utáni három nagy cél – a függetlenség kivívásának, a politikai pluralizmus bevezetésének és a gazdasági élet gyökeres megváltoztatásának – megvalósulásáról, a térségben tapasztalható csalódás és elégedetlenség forrásairól, a realitások és a percepciók közötti űrről, a politikai tolerancia hiányáról, a politikai fogalmak válságáról, a magyar vezetői teljesítmény deficitjéről, illetve a térség Oroszországhoz való viszonyáról alkotott véleményét fejtette ki.
KÖNYVSZEMLE Egy imaginárius terület: Közép-Európa
A rendszerváltást követően sokféle remény fogalmazódott meg arra vonatkozóan, hogy az
új, demokratikus viszonyok között megszülethet valamiféle közép-európai összefogás.
Erre azonban bő másfél évtized múltán semmiféle esély nem látszik. Éppen ezért időszerű
Ormos Mária Közép-Európa című könyve, amelynek alcíme – Volt? Van? Lesz? –
pontosan jellemzi a munka témájával kapcsolatos dilemmákat. Kollektív műről van szó,
amelyhez az anyag jelentős részét az Ormos akadémikus által vezetett pécsi egyetemi
doktori iskola tagjai gyűjtötték. Így a világnyelveken hozzáférhető irodalmon és
dokumentumokon túl feldolgozták a lengyel, a szerb, a szlovén, a román, a cseh és a
szlovák nyelvű anyagot is. Az eredmény egy olyan úttörő könyv lett, amely méltán tarthat
igényt a nemzetközi érdeklődésre, s amelynek végkövetkeztetését a következőképpen
fogalmazza meg Ormos Mária: Ma ugyanis az a helyzet, hogy térség országai
versenyfutásra kényszerülnek, amely elfedi azokat a közös érdekeket, amelyeket együttes
erőfeszítéssel lehetne érvényesíteni. A legjelentősebb, évszázadok óta ignorált érdek pedig
egymás történetének, kultúrájának, nyelvének a megismerése volna. Az Európai Unión
belül egy valóságos közép- európai kistérség kialakítása csak ezen érdek felismerése és a
vele kapcsolatos hiányosságok megszüntetése révén lehetséges.
3.évfolyam ▪ 3.szám ▪ 2007. szeptember
POLITIKA Magyarország készülő külkapcsolati stratégiája Több mint egy évi munka után elkészült Magyarország külkapcsolati stratégiájának új külügyminisztériumi tervezete. Megalkotását az a nyilvánvaló tény tette szükségessé, hogy a globalizált világban a belső politikák és a külkapcsolatok a lehető legszorosabban összefüggnek, ezért Magyarország nemzetközi cselekvését szolgáló átfogó, általános keretet adó, középtávú stratégiára van szükség. A 2020-ig szóló, a magyar külpolitika három prioritásából kiinduló, de azokat a változó körülményekhez, nemzetközi feltételekhez igazító tervezet széles körű politikai és társadalmi egyeztetés témája lesz. E vitában a parlamenti pártok, a szociális partnerek, a civil szervezetek, a szakértő kutatók mellett a média, az internet felhasználásával minden érdeklődő állampolgár megnyilvánulhat. A cikk szerzője részt vett a tervezet elkészítésében, s annak legfontosabb megállapításait foglalja össze.
Magyar külpolitika – újratöltve? Az 1990-es évek végén a globalizáció hatásai kezdtek láthatóvá válni, és érintették az egész világot. Magyarország 1987 és 1997 között elért több látványos külpolitikai sikert. Azóta nem tud felmutatni szinte semmilyen lényeges eredményt. Világossá vált, hogy a világ változásai és Magyarország státuszának változásai más külpolitikát követelnek meg. A legfontosabb stratégiai cél: Magyarország igazodjon az uniós és a NATO tagsága nyomán kialakult új helyzethez, és olyan külpolitikát folytasson, amely illik az Európai Unió és/vagy tagállamainak külpolitikájába biztosítania kell, hogy a legfontosabb magyar külpolitikai célok részévé váljanak a közös uniós politikának és viszont: az Európai Unió és tagállamai legfontosabb érdekei és céljai integrálódjanak a magyar külpolitikába). Reményt keltő, hogy az új magyar külpolitikai stratégia kidolgozása megkezdődött, ugyanakkor a változást kétségessé teszi, hogy az utóbbi évtized stagnálásának alapvető okai továbbra is léteznek.
A lengyel társadalom, politika és képviselőválasztások sajátosságai A lengyelországi helyzet 1989 utáni alakulását számos egyedi sajátosság jellemzi. Röviden: a politika szélsőséges változékonysága határozottan sikeres gazdasági teljesítménnyel párosul. Ha részletesebben szemügyre vesszük, több jelenség is figyelmet érdemel. Először is, a lengyelekre jellemző választási apátia valamennyi közép-kelet-európai ország lakói közül a legnagyobb. Másodszor, a lengyelek nem rendelkeznek stabil pártpreferenciával, a választók állhatatlansága végtelen, alig összehasonlítható a szilárd demokráciákban mért értékekkel. Harmadszor, a „kínálati oldalon” ugyanez az instabilitás jellemző – a politikusok minden választáson más oldalt képviselnek, nemcsak, hogy nincsenek jól szervezett pártok, de a meglévők folyamatosan változtatják programadó ígéreteiket, ha egyszer kormányra kerülnek, csak távolról követik azokat, és képtelenek stabil koalíciót létrehozni. Sőt, mi több, ebben a túlnyomórészt földművelő, katolikus országban gyakorlatilag nincs se sikeres agrár-, se kereszténydemokrata párt, viszont Lengyelország volt a régióban az első, ahol a posztkommunisták visszaszerezték a hatalmat. Mi ennek az oka? – erre keresi a választ a cikk szerzője.
Aligha valószínű, hogy a Mi Ukrajnánk (NU) élén álló Viktor Juscsenko államfő és a befolyásos ellenzéki tömörülést, a Julia Timosenko Blokkot (BJuT) vezető Timosenko asszony által kierőszakolt szeptember 30-ai rendkívüli parlamenti választások után stabilabbá válna az ukrajnai belpolitikai helyzet. A válság megoldására azért kevés az esély, mert a választási eredmény annyira szoros volt, hogy aligha hozható létre tartós együttműködésre képes kormánykoalíció, és a választás egyetlen vitás kérdésre sem adott választ. Nem született válasz arra, hogy miképpen folytatódik az ukrán alkotmány 2004-ben elkezdett, ám a mai napig végig nem vitt reformja; hogy Ukrajna – valószínűleg NU–BjuT-párti – új kormánya milyen gazdaságpolitikát folytat majd (az instabilitás folytatódása pedig óhatatlanul ahhoz vezet, hogy előbb vagy utóbb lelassul az ukrán gazdaság politikától egyelőre többé-kevésbé független növekedése), végül a mostani voksolás arra sem adott választ, miképpen lehetne csökkenteni az ország kelet-nyugati megosztottságát.
A posztszovjet „belső” nemzetközi kapcsolatok alaphangja a kelletlenség, a kis helyi feszültségek elmérgesedése, a szimbolikus akciók által a szomszédokban kiváltott sértődöttség. Ez egyre inkább ellentétbe kerül az érdekek kölcsönös érvényesítéséhez szükséges higgadtsággal. E relációkban feleslegesen túlsúlyba került a negatív gesztuspolitika, amit valószínűleg pozitív gesztuspolitikával kellene legalább részben semlegesíteni. Ezt egyelőre nem tudják jól csinálni sem a volt birodalmi központban, sem az egykori birodalmi perifériákon, s ez vonatkozik Ukrajnára is. Ebben az erőtérben az ukrán külpolitika egyik érthető alapproblémája: hogyan látja az országot a két másik geopolitikai játékos, az Egyesült Államok és az EU. Egészében véve elmondható, hogy az Ukrajnát körülvevő hagyományos geopolitikai térrel kapcsolatos gondolkodást egyelőre továbbra is az Oroszországgal kapcsolatos európai és atlanti gondolkodás határozza meg. Ezek persze nincsenek feltétlenül szinkronban, ezért az ukrán külpolitika egyik lehetősége e különbségek kihasználása.
Moldovai Köztársaság: múlt és jelen
A politológus szerző először röviden áttekinti Moldova történetét 1940-től 1990-ig, a áviai Szocialista Szovjet Köztársaság létrehozásától a Moldovai Köztársaság megalakulásáig, majd bemutatja az ország keleti régiójában az önmagát „Dnyeszteren túli Moldáviai Köztársaságnak” nevező, 16 éve regnáló szeparatista rezsim politikáját, Moszkva általi támogatottságát. Végül számba veszi a Dnyeszteren túli konfliktus életképes kezelésének feltételeit, elemzi az újraegyesítés stratégiai lépéseit (demilitarizálás, dekriminalizálás, demokratizálás), és – többek között – arra a megállapításra jut, hogy a „Moldovai Köztársaság az Oroszországi Föderáció geopolitikai beavatkozási övezetében fekszik, ugyanakkor most már az Európai Szomszédsági Politika alanya is. Európának ebben a szögletében csak akkor lehet biztosítani a stabilitást és a biztonságot, ha a Moldovai Köztársaságot bevonják az EU-val való sokrétű együttműködésbe, s közben fenntartják az EU-csatlakozás perspektíváját is.”
GAZDASÁG A magyar gazdaság kilátásai a felzárkózó Európában Az Európai Bizottság előrejelzése szerint az évtized végére Közép-Európában, a visegrádi négyek közül, ha a csatlakozástól eltelt időszak átlagát nézzük, Magyarország felzárkózása lesz a leglassúbb, és az EU-15 átlagától való távolság csökkentése tekintetében Szlovákia várhatóan megelőzi. Ez a perspektíva eléggé lehangoló, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az 1995–2003 közötti időszakban még Magyarország volt a leggyorsabb ütemben felzárkózó ország ebben a térségben, sőt a kétezres évek elején jó esély kínálkozott arra, hogy behozza a listát vezető Csehországot. Valóban ennyire szomorúak a magyar felzárkózás és életszínvonal-emelkedés kilátásai? A cikk a magyar gazdaság jelenlegi állapotát, a megszorítások és reformok következményeit vizsgálja, és azokat a legfontosabb kihívásokat tárgyalja, amelyek (gazdaság)politikai megválaszolásától függ, hogy Magyarország tartósan lemarad-e a régióbeli felzárkózási és versenyképességi versenyben.
A magyar agrárgazdaság alkalmazkodása a Közös Agrárpolitikához A magyar nemzetgazdaság egyetlen ágazatát sem érintette olyan mélységben az Európai Unióhoz való csatlakozás, mint az agrárgazdaságot. Ennek nyilvánvaló oka, hogy míg az EU-tagországok iparpolitikájukat vagy akár a szolgáltató ágazataik közgazdasági feltételeit viszonylag szabadon alakíthatják, addig a szűkebb értelemben vett agrárgazdasági feltételeket a Brüsszelből irányított Közös Agrárpolitika (KAP) határozza meg a közvetlen és közvetett támogatások, valamint a piacszabályozási eszközök alkalmazása révén. A cikk sorra veszi a csatlakozás magyarországi nyerteseit és veszteseit, hatását a többi között a magyar mezőgazdaságban foglalkoztatottak számára, a birtokszerkezetre és a mezőgazdasági jövedelmekre. Kitér a költségvetési okokból és a világgazdaságban zajló változások miatt szükséges, mostanában körvonalazódó, a támogatások leépítését, a bátrabb piacosítást és a világpiaci versenyképesség visszaszerzését célzó KAP-reform várható következményeire.
TÁRSADALOM „Szemétügyek” Közép-Kelet-Európában Új iparág van kialakulóban: nyugat-európai vállalkozók illegálisan szállítják a hulladékot a szegényebb európai országokba. A tiltott szemétrakományok nyugatról keletre, illetve északról délre, a régiektől az új EU-tagállamok felé áramlanak. A szerző konkrét példákat is említ, többek között Magyarország esetét az illegálisan ideszállított német szeméttel. A szemétszállítások egyik oka az unióban érvényes alapelvben, az áruk szabad áramlásában keresendő, s az unióban a hulladékot is árunak tekintik. A belső határokon nincs vámellenőrzés, így könnyen bekerülhet bármilyen anyag bármelyik országba. A szállítások másik hajtóereje a régi és az új tagállamok között meglévő nagyságrendi különbség az ártalmatlanítás árában. Az Európai Bizottság azt javasolta (de az Európai Parlament első olvasatban nem támogatta), hogy a kommunális hulladék égetését ne ártalmatlanításnak, hanem hulladékhasznosításnak tekintsék. Szakértők szerint, ha az unió hasznosításként értékeli az égetést, akkor ezzel – mivel a hulladék fogadásának megtagadása szempontjából különbséget jelent, hogy a szállítás hulladékhasznosítás vagy ártalmatlanítás céljából történik – a szegényebb közép- és kelet-európai országokat a Nyugat szemetének célországává teszi. Ha az égetők hasznosító művek, akkor a hulladékok fűtőanyagok. Mivel fűtőanyag behozatalát egyik tagállam sem tilthatja meg, nem lehet majd gátat vetni a hulladékkereskedelemnek.
KÖNYVSZEMLE Demokrácia és populizmus Közép-Európában 2006 szeptemberében egy pozsonyi tudóskonferencián elemezték a legutóbbi lengyel, magyar, szlovák és cseh törvényhozási választások tapasztalatait. Az elhangzottakból, illetve azok későbbi aktualizálásából a szerkesztők három részből álló kötetet állítottak össze. Az első a visegrádinak nevezett négy államból álló csoport országonkénti esettanulmányait tartalmazza. A második rész a kötet címadó fejezete, amely a populizmus elméleti és gyakorlati vonatkozásait vizsgálja, összevetve a közép-európai változatokat a nyugat-európaiakkal. A harmadik rész a visegrádi választások Európára, illetve a Nyugat-Balkánra gyakorolt hatását elemzi. A kötet valójában inkább egyetlen alkalomra készült folyóirat, mintsem tudományos könyv, ugyanis csak nagyon ritkán vállalkoznak a szerzők (Közép-Európa, illetve a térséggel foglalkozó politológusok és szociológusok legnépszerűbbjei) általánosabb következtetésre, inkább országokra, pártokra, programokra vonatkozó esettanulmányokat produkálnak. A „szintézis” elmaradása csalódást kelthet az olvasók egy részében, más részük azonban tudomásul veheti: szintézis nincs.
3.évfolyam ▪ 2.szám ▪ 2007. június
POLITIKA Koszovó útja a függetlenséghez és tovább Koszovó 1999 óta de facto ENSZ-protektorátus, most viszont vélhetően a függetlenség felé tart, amit Belgrád hevesen ellenez, mondván, a korábbi jugoszláv tartomány Szerbia területének része. Az Egyesült Államok a mielőbbi függetlenséget szorgalmazza, az Európai Unió támogatja a függetlenséget, de csak az ENSZ jóváhagyása esetén, Oroszország pedig nyíltan azzal fenyeget, hogy semmilyen függetlenséget támogató határozatot sem fog átengedni az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ez a patthelyzet minden korábbinál nehezebbé teszi a tisztánlátást a státusfolyamatban. Márpedig ha nem látni világosan, hogy Koszovó hamarosan elnyeri a függetlenségét, akkor a koszovói albánok rákényszerülhetnek, hogy felülvizsgálják álláspontjukat, ez pedig megjósolhatatlan körülményeket teremthet, ami nem csupán Koszovó, hanem az egész térség stabilitását fenyegetheti. Gyakran elhangzott, hogy csupán egyetlen dolog van, amivel kapcsolatban albánok és szerbek egyetértenek, és ez az európai perspektíva. Az európai integráció olyan közös cél, amelyben osztozik Koszovó minden lakója, valamint szomszédja. Tehát az egész Európán múlik...
A Kelet nyugatosodása vagy a Nyugat keletiesedése? A közép-európai és a magyar politikát 2002–2003 fordulója, az atlanti válság kialakulása óta négy meghatározó külső hatás érte. Először a Bush-doktrína és európai ellenhatása 2002–2004-ben. Másodszor a „színes forradalmak” – mindenekelőtt a „narancsos” Ukrajnában 2004–2005 fordulóján –, és Oroszország újra felemelkedése. Harmadszor a Merkel-effektus, az európai – főként a német – politika változása, a kiegyensúlyozás kísérlete 2006–2007-ben. Negyedszer, az előbbivel egy időben, az amerikai kül- és biztonságpolitika hangsúlyeltolódása a demokrata kongresszusi győzelem hatására, a neokonzervatívok visszaszorulása, és a Rice–Gates–Paulson-féle reálpolitika megjelenése. A cikk áttekintést ad arról, hogyan kellett alkalmazkodnia és vonalvezetését alakítania az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott közép-európai országoknak, ezen belül Magyarországnak az igen változó biztonsági, külpolitikai és energiahelyzethez az elmúlt öt évben.
Cseh külpolitika: szakítás Svejkkel A cseh külpolitikát sok éven át leginkább az a hozzáállás jellemezte, amit Jaroslav Hasek könyvének főszereplője, Svejk képviselt a legjobban: a konfliktusokat a lehetőség szerint kerülni kell, de ha már elkerülhetetlenek, akkor a legjobb humorral kezelni azokat, vagy igyekezni, hogy valahogy túléljük e konfliktusokat. Ezért lehet paradigmaváltásnak minősíteni Mirek Topolánek kormányának döntését, amellyel jóváhagyta az amerikai radarállomás telepítését Csehország területén. A kormány ezzel nemcsak a svejki tradícióval való szakítást jelezte, de megkockáztatta, hogy szembekerüljön a lakosság többségi, inkább elutasító véleményével. Ugyanakkor meglepő módon szinte az összes meghatározó szereplő, akinek hatása van a Cseh Köztársaság külpolitikai orientációjára, támogatja a támaszpont létrehozását – korábban ugyanis hasonlóan fontos ügyekben (NATO-tagság, koszovói beavatkozás, iraki háború) a politikusok és pártok, főként belpolitikai megfontolásból, eltérő álláspontot képviseltek. Szintén a változást mutatja, hogy április végére a kormánypártoknak sikerült közös elképzelést kialakítaniuk az Európai Unióról, aminek ezelőtt esélye sem volt. A kedvező jelek ellenére a cseh külpolitika valószínűleg továbbra is a pártpolitikai játszmák foglya marad – véli a cikk szerzője.
Merre tart Szlovákia külpolitikája? A szlovák külpolitika a 2006. júniusi választások után alakult új kormány hatalomra jutásával új szakaszába érkezett. A választások eredménye, de különösen az új kormánykoalíció összetétele – a Robert Fico vezette győztes Smer-SD (Irány-Szociáldemokrácia) két, eredményei alapján kisebb tömörüléssel, Jan Slota Szlovák Nemzeti Pártjával és a Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Néppárttal alakított kormányt – azzal járt, hogy az 1994-es, 1998-as és 2002-es voksolásokkal ellentétben ezúttal sokkal nehezebbé vált a választások hosszú távú következményeinek megjósolása. Miként jellemezhetők Szlovákia külpolitikájának kulcsfontosságú jegyei a kormányváltás után? Milyen mértékben képviseli a folytonosságot, és milyen lehetséges változások körvonalazódnak? Többek között ezekre a kérdésekre keres választ a szlovák szakértő.
Biztonságpolitika a régióban – finn szempontok A finn külügyminisztérium politikai ügyekért felelős államtitkár-helyettese Finnország biztonságpolitikai cselekvéseinek irányát, céljait foglalja össze cikkében. Elsődleges feladatként említi az észak-európai biztonság és stabilitás támogatását, ezen belül az aktív részvételt az EU Oroszországgal kapcsolatos politikájának végrehajtásában, a párbeszéd fejlesztésében, azzal a céllal, hogy támogassa az orosz reformokat és segítse a sikeres partnerséget. Úgy tartja, hogy ez kedvezően befolyásolhatja a balti államok helyzetét, amelyet a finn külpolitika szoros figyelemmel követ. Továbbra is támogatandónak tartja az Unió bővítési folyamatát és egy olajozottan működő szomszédsági politika kialakítását, mint az európai biztonság kulcselemeit. Úgy véli, hogy az erős transzatlanti kapcsolatok jelentősen hozzájárulnak Európa biztonságához, ezért Helsinki e kapcsolatok erősítésére törekszik, bilaterális alapon és EU-tagállamként egyaránt. Kitér Finnország aktív konfliktusmegelőző és válságkezelő politikájára, a fegyverzetcsökkentéssel és fegyverzetellenőrzéssel kapcsolatos programokban való részvételére, valamint a Lengyelországba és Csehországba telepíteni tervezett amerikai rakétaelhárító rendszerrel kapcsolatos finn álláspontra.
Antikommunista politika Magyarországon – a Fidesz jobboldalisága
Az írás a magyar jobboldal legnagyobb pártja, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség (Fidesz–MPSZ) történetének és mai helyzetének elemzése során áttekinti a rendszerváltás utáni jobboldalhoz kapcsolódó legfontosabb kérdéseket. Hogyan lett egy kis, liberális elveket valló pártból a jelenleg ellenzékben lévő magyar jobboldal vezető pártja a Fidesz? A politológus azt is vizsgálja, hogyan alakult ki a magyarországi párttagoltság, mi a bal- és jobboldal közötti szembenállás lényege. Mit képvisel a Fidesz által dominált jobboldal?
GAZDASÁG Energiatranzit a posztszovjet térségben A posztszovjet tranzitrendszer a hajdani két pólusú világ kelet–nyugati energiakereskedelmének bázisán alakult ki. Alapját a Moszkva és a nyugat-európai államok között a Szovjetunió szétesésétől függetlenül megmaradó kereskedelmi kapcsolatok, földgáz esetében a hosszú távú szállítási szerződések alkották. A nyugat-európai energiacégek számára kényelmes megoldás volt saját nemzeti határaikon átvenni az oroszok által leszállított szénhidrogént, így a tranzit kérdése Moszkva és az érintett tranzitország kétoldalú ügye maradt. Oroszország és a tranzitországok között éves kormányközi szerződésekben rögzítettek szinte mindent: a szállítási árakat, az importvolument, a tranzit mennyiségét, a fizetés módját (pénz, illetve rendszerint barter). Ezeket az egyezményeket a gyakorlatban meglehetősen lazán kezelték, és legfeljebb azok szellemében, nem pedig „betű szerint” folyt a valódi üzletmenet. Ez a laza alkupolitika jól működött, amíg bőségesen állt rendelkezésre nyersanyag és a helyi ipari klánok megelégedtek azzal, amit kaptak. De ez a helyzet megváltozott a kilencvenes évek közepétől...
Az atomenergia megújulása Kelet-Közép-Európában A környezeti fenntarthatóság terén globális vezető szerepre törekvő EU a legutóbbi időkig határozottan ellenezte az atomenergiát. Az atomenergia-termelő vagy arra törekvő 12 új közép-kelet-európai tagállam csatlakozásával azonban az atomenergia-lobby is új, erős támogatókra tett szert. Hiába hangoztatja Andris Piebalgs, az EU energiaügyi biztosa, hogy a kormányoknak a nukleáris energia valamennyi alternatíváját figyelembe kell venniük, mielőtt meghozzák azokat a döntéseket, amelyekkel népüket olyan projektekbe kényszerítik, ahonnan egy egész generáción át nincs kiút. A probléma az, hogy az energiapolitikát a kormányok határozzák meg, amelyeknél a nagyvállalatok erősen lobbiznak, és mindkét fél a megaprojekteket favorizálja, amelyek nagy építkezésekkel járnak. Pedig egy 2006-ban készült jelentés szerint az Európai Unióban 2020-ig 20 százalékkal lehetne csökkenteni az energiaigényt olyan egyszerű intézkedésekkel, amelyek mindegyike gazdaságosabb, mint az új erőművek építése. A REEEP, a megújuló energiaforrásokat támogató nemzetközi szervezet álláspontja szerint is míg legalább tíz év kellene ahhoz, hogy bármely kelet-európai kormány új atomerőművekből energiát nyerjen, addig az energiahatékonyságból hónapokon belül profitálni tudna.
KÖNYVSZEMLE Egy revizionista könyv 1956-ról
A magyar forradalom 50. évfordulójára hatalmas mennyiségű történeti munka született, olyan összefoglaló mű azonban, amely azzal az igénnyel lépett volna fel, hogy új megvilágításban mutassa be az 1956-os magyarországi történéseket, s azokat az eddigiektől eltérő módon értékelje, valószínűleg csak Charles Gati könyve volt. A szerző nem írta újra kronologikus sorrendben 1956 történetét, és nem arra törekedett, hogy bebizonyítsa: történhetett volna másképp. Fő tézise, illetve érvekkel alátámasztott következtetése az, hogy az események főszereplői illúziók rabjai voltak. Megfelelő vezető híján a felkelők hitték, hogy mivel igaz ügyért harcolnak, s mögöttük áll „az egész kultúrvilág”, képesek meghátrálásra bírni a Szovjetuniót. Az USA kormánya saját szavainak, a „rab nemzetek felszabadítása” ígéretének bűvöletében élt, nemcsak a világot, de magát is félrevezette a kommunizmussal kapcsolatos szándékait illetően, s amikor a tettek ideje következett el, tehetetlennek bizonyult. Végül: a szovjet politikai elit többsége hitte úgy, hogy a sztálinista módszerek a legcélravezetőbbek az eleve erőszakkal létrehozott „szövetség” egyben tartására, így Hruscsovnak nem maradt más választása, mint az invázió elrendelése.
A Freedom House kiadványa, a Közép-Európában és Eurázsiában működő think tankek (olyan politikai kutatóintézetek, amelyek jelentős autonómiát élveznek, vagyis jórészt nem állnak állami, kormányzati, vállalati vagy pártbefolyás alatt) címjegyzékét, tevékenységi körét, vezetőinek névsorát tartalmazza. A kötetbe illesztett tanulmány emlékeztet rá, hogy a think tank valójában új jelenség. Az Egyesült Államokban jelent meg a múlt század második felében, majd Európában az 1980-as években. Közép-Európában pedig csak az utóbbi szűk két évtizedben jelentek meg ezek az intézetek, de itt kulcsszerepet játszottak abban, hogy a kormányok az átmenet ösvényén maradtak, s eljutottak a washingtoni konszenzustól a közös európai értékek vállalásáig. A reformfolyamatban egyfajta ellenőrző feladatot teljesítettek, s igyekeztek ilyen értelemben hatással lenni a közvéleményre is.
3.évfolyam ▪ 1.szám ▪ 2007. március
POLITIKA Amerikai rakétapajzs – közép-európai viták A transzatlanti viszonyhoz való varsói ragaszkodás (különösen amióta Lengyelország NATO- és EU-tag) olyan politikai eszköz, amellyel a mindenkori lengyel vezetés kompenzálni igyekszik Lengyelország hátrányait, és növelni reméli az ország tényleges súlyát a világban, különösen Európában és saját régiójában. A hivatalos Varsót alighanem ez a kompenzációs atlantizmus motiválja az amerikai nemzeti rakétavédelmi rendszer (NMD) egyes elemeinek befogadása kapcsán is, amelyről komoly vita bontakozott ki az országban. Lengyelország – amelynek sorsa hosszú távon az Európai Unióhoz kötött – abban az esetben vállalhatja fel az Európán belüli elszigetelődés komolyabb veszélye nélkül az amerikai rakétapajzshoz való csatlakozást, ha a projektet a NATO keretén belül és Oroszországgal egyeztetve valósítják meg. Ebben az esetben ugyanis Varsó megmaradhat azon az 1990-es évek elejétől követett, s mára jól kitaposott úton, amely a biztonság- és védelempolitikát tekinti Lengyelország hozzáadott értékének az euroatlanti szövetségi rendszerben és az Európai Unióban.
Regionális biztonság – macedón szemszögből A Nyugat-Balkán elmondhatja, hogy maga mögött tudja az újjáépítés és a stabilizáció időszakát és az aktuális téma ma már a fejlődés, valamint a NATO- és az EU-csatlakozás. Megalapozottan állítható, hogy a térség biztonsága és prosperitásának fenntartása, erősítése az átfogó nemzeti védelmi reformok dinamikájától, a szoros és folyamatos regionális védelmi együttműködés kialakításától, valamint a NATO- és az EU-integráció ütemétől függ. Regionális szemszögből nézve – írja a cikk szerzője, a macedón védelmi miniszter – a Nyugat-Balkán hasonló biztonsági fenyegetésekkel néz szembe, mint Európa többi része. Ezek a fenyegetések átívelnek a nemzeti határokon. Közéjük tartozik a nemzetközi terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek elterjedése, a nem működő államok csődje és a szervezett bűnözés. Ami sajátossá teszi őket, az az erejük és a régió országainak ilyen irányú kockázatkezelő kapacitása közötti különbség.
Egymást metsző párhuzamosok – a magyar és a román külpolitika Göncz Kinga külügyminiszter 2007 februárjában jelentette be, hogy a magyar külpolitikai stratégia előtanulmánya elkészült, megkezdődhet róla a nyilvános vita Magyarországon. Ez a folyamat Romániában, ha nem is hivatalosan meghirdetett módon, de 1997 óta tart. Ha a Göncz Kinga által közvitára kínált alapdokumentumokat összevetjük a román külpolitikai viták témáival, megállapíthatjuk, hogy merőben más perspektívában bontakoznak ki a problémák. Sokszor felmerül a gyanú, hogy nem ugyanarról a térségről van szó ezekben az elképzelésekben. A román külügyi stratégiai célok között három nagy és vitatott téma határozható meg: Románia katonai szerepvállalása (Irakban, Afganisztánban és Boszniában); Moldávia, Transznisztria kérdése összefüggésben a Fekete-tenger övezetéről és Románia Balkán-politikájáról alkotott elképzelésekkel; valamint Románia és Nyugat-Európa viszonya. Nagyon halvány mellékszálon merülnek fel azok a szomszédságpolitikai kapcsolatok, amelyeket a magyar stratégiai elemzések központi kérdésként határoznak meg a két ország viszonylatában. A fentiek fényében próbálja meg a cikk rekonstruálni, hol metszheti egymást a román és a magyar külpolitikai stratégia.
Szempontok a magyar külpolitikához A 2006-os választások után, amelynek kampánytémái között gyakorlatilag nem szerepelt a külpolitika, élénk nyilvános, főleg sajtóvita kezdődött Magyarországon egy új külpolitikai stratégia megalkotásának igényével. A cikk szerzője részletesen tárgyalja e nyilvános vitából levonható főbb következtetéseket, felvázolja a magyar külpolitika lehetséges mozgásterét, elemzi Magyarország külpolitikai szempontból meghatározó, „objektív” adottságait, valamint kitér a transzatlanti kapcsolatok jelentőségére. Mindezek után pontról pontra megjelöli a kialakítandó új magyar külkapcsolati stratégia alapelveit és céljait.
Útelágazás – új szerepet keres a lengyel katolikus egyház Stanislaw Wielgust, az észak-lengyelországi Plock püspökét, 2006 decemberében XVI. Benedek pápa a 77 éves Jozef Glemp utódjává, varsói érsekké nevezte ki. Ez Lengyelország legfőbb katolikus tiszte. A lengyel sajtó szinte a kinevezést követő másodperctől leleplező cikkek sorát tette közzé, miszerint Wielgus a lengyel titkosszolgálat ügynöke volt. Ennek ellenére a Szentszék, személy szerint XVI. Benedek teljes bizalmáról biztosította a nagy tekintélynek, nemzetközi elismertségnek örvendő, keményvonalas teológusként ismert egyházi vezetőt. A beiktatási szertartásnak ez év január 7-én kellett volna lezajlani a varsói katedrálisban. A beiktatásból azonban lemondás lett, mea culpa, bocsánatkérés, az ünnepélyes avatásból hálaadó mise Glemp bíboros tiszteletére, aki a Vatikán és a lengyel püspöki kar együttes felkérésére továbbra is megőrzi posztját. A látványos vihar talán elcsitul, a válság, a dilemma marad. S nem csupán a lengyel katolikus egyházé, de a Vatikáné, s személy szerint XVI. Benedek pápáé is. A Wielgus-ügy sokkal több, mint ügynökbotrány, s a látszat ellenére nem újkeletű problémát vet fel, sőt, a válság is sokkal mélyebben gyökerezik, mind Lengyelországban, mind a Vatikánban...
GAZDASÁG
Energiapolitika: az EU és Magyarország Általában az energiapolitika „szentháromsága” – ellátásbiztonság, versenyképesség és fenntarthatóság (környezetvédelmi szempontok) – jelöli ki az EU és a magyar energiapolitika jövőbeni teendőit. A gyakorlati érvényesítésben azonban komoly gondot okoz, hogy a három követelmény egyidejű teljesítése nem igazán lehetséges. Az uniós és a magyar energiapolitikai célok, törekvések közötti azonosságok, illetve eltérések egyértelmű megfogalmazása sem egyszerű. Ennek egyfelől az az oka, hogy az utóbbi időben az EU nyilvánosságra került elképzelése, direktívája nem világosan strukturált, sokkal inkább az egymásnak feszülő szándékok halmaza. Másfelől a magyar energiapolitika megfogalmazott és a gyakorlatban érvényesített céljai sem konzisztensek. Mindezeket figyelembe véve kíséreli meg a cikk írója pontokba szedve bemutatni, hogy miben egyeznek és miben térnek el az uniós és a magyar energiapolitika célkitűzései.
Magyarország: a siker forrásai Magyarország a makrogazdasági stabilitást mérő mutatók kivételével az objektívnek tekinthető mutatók esetén általában jól vizsgázik. Ugyanakkor a szubjektív elemekből is álló rangsorokban évről évre csúszik hátra versenytársaihoz képest. Ami igazán látványos még az új EU-tagokkal való összehasonlításban is, az a makrogazdasági instabilitásra való hajlam. Még látványosabb a fiskális politika instabilitása. Ez annál is inkább elgondolkodtató, mivel ha megnézzük azokat az országokat, amelyek kitörtek korábbi sikertelen helyzetükből – Írország, Svédország, de ilyen Észtország is –, azt találjuk, hogy a makrostabilitás megteremtése elsődleges célja volt a gazdaságpolitikának, és ennek érdekében a fiskális kiigazítással párhuzamosan transzparens intézményeket (ezen szokások és szabályok összességét értjük, amely meghatározza az elfogadott cselekvési normákat az adott társadalomban) is teremtettek. Magyarország jelenlegi nehéz helyzetéből csak úgy lehet kitörni, ha elkezdődik a nemzetközi tapasztalatok szisztematikus vizsgálata, annak érdekében, hogy kompatibilis elemekből lehessen kompatibilis stratégiát kialakítani. Közben pedig a legjobb nemzetközi gyakorlatnak megfelelően intézményeket kell teremteni, amelyek ezeket a folyamatokat segítik.
TÁRSADALOM Alkotmányozás Közép- és Kelet-Európában Az írás arra törekszik, hogy röviden bemutassa a közép- és kelet-európai alkotmányok változásait, a módosítások főbb okait, és a magyar alkotmányozás, alkotmánymódosítás folyamatát érintő következtetéseket vonjon le. Ezért röviden áttekinti a lengyel, a cseh, a szlovák, a román, a bolgár és az ukrán alkotmányozás főbb állomásait, majd a magyar alkotmány fejlődését, és az új alkotmány megalkotásának indokait. Az összegzés a közös elemeket és tendenciákat tartalmazza.
TÁRSADALOM Riadalom és tennivalók – új népességfogyási vita a régióban Korábban a legtöbb közép-európai ország népességpolitikája még bízott abban, hogy ha jól működik, akkor meg tudja állítani a lakosság elöregedését, sőt talán fogyását is. Legalább az 1980-as évek végéig a döntéshozók és az értelmiségi közvélemény azt hitte, hogy ha a nemzeti politikák működnek, s ha a családok felelősségteljesen gondolkodnak, akkor a népesség szerkezetváltozása kezelhető. Az 1990-es évek végétől azonban láthatóan már a nem szakértő döntéshozók is tudják, hogy kizárólag demográfiai megoldásokkal nem lehet ellensúlyozni a lakosság elöregedését. Az alapvető, napjainkban újjáéledő vita arról zajlik, milyen szerepe lehet a bevándorlásnak az elöregedés elleni küzdelemben? A következő évtizedekre vonatkozó prognózist az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója készítette el Az Elemző számára.
KÖNYVSZEMLE
„Számok, ábrák és rövid, tárgyilagos leírások. A magyar Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Mérlegen Kelet-Közép-Európa 15 éve című kiadványa minden bizonnyal hivatkozási és kutatási alapmű lesz a térséggel foglalkozó szakemberek és érdeklődők számára” – állapítja meg a recenzió szerzője, majd ezt követően a KSH által vizsgált tizenegy ország „mérlegére” támaszkodva ismertet néhány következtetést.
A hetvenhat éves prágai tudós 1110 oldalas, hihetetlenül gazdag anyagot tartalmazó Közép-Európa története korszakos mű, amely egyedülálló teljesítményként értékelhető. Jan Kren nagyjából azt az álláspontot fogadja el, amely szerint Közép-Európa a mindenkori Németország és a volt Szovjetunió közötti terület. Ez nagyjából Lengyelországot, a Cseh Köztársaságot, Szlovákiát és Magyarországot jelenti, ami az eddigi osztályozásokhoz képest némileg leegyszerűsítő meghatározás. Ugyanakkor e mostani négy ország kétszáz éves, a „hosszú” XIX. és a „rövid” XX. századon átívelő történetének áttekintése átlátható a nem szakember számára is, valamint a térségre jellemző általános tendenciák világosan kimutathatók és érvényesek a tágabban értelmezett Közép-Európa világában. Kren könyvének lényege profán módon összegezhető. Azt mutatja ki, hogy Közép-Európában minden kétséget kizáróan megállapítható: az itt élő nemzetek, az itt létező államok legalapvetőbb geopolitikai érdekei azonosak voltak (és maradtak), viszont ennek közös érvényesítésére nem, vagy alig mutattak hajlandóságot a nemzeti értéknek kikiáltott demagógia, a különböző világnézeti mázzal felcifrázott és rövidlátó politikaként megvalósított sunyiság eredményeként.
2.évfolyam ▪ 4.szám ▪ 2006. december
POLITIKA Közép-Európa: rosszkedvünk tele Az Európai Unió 2004-ben nyolc kommunista múlttal rendelkező országot bocsátott be tagjai közé, amelyek ezt megelőzően kiépítették a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság működő intézményeit, és rendkívül rövid idő alatt átvették az Unió joganyagát is. A gyors „adaptálódás” (és persze az a körülmény, hogy közben az érintett országok komoly gyarapodást tudtak felmutatni) kiváltotta az uniós tagországok csodálatát. Mára ez a csodálat elillant. Brüsszel csalódottan tapasztalja, hogy mindazokban az országokban, amelyek súlyuknál fogva „számítanak” vagy az ízlésétől teljesen idegen, nacionalista és populista szenvedélyekkel terhelt, törékeny koalíciók kormányoznak, vagy a pártpolitikai patthelyzet miatt egyáltalán nincs kormányzás, vagy egy amúgy stabilnak tetsző kormánykoalíció önnön hitelvesztésének hínárjában vesztegel. Az Unióban eluralkodott többségi nézet szerint a 2004- es bővítés mérete és üteme „fáradtságot” idézett elő. Pedig nem a bővítés történelmi folyamata fulladt ki, hanem a reformlendület. Az egyszerű embereknek elegük lett a reformokkal azonosított átalakulásból. Ez a kifulladás vagy megfeneklés alapvető oka és ez az Európa-ellenes nacionalizmus és populizmus tápláló forrása.
Koszovó – túl sok ismeretlenes egyenlet Koszovó a düh, a csalódottság és a megdöbbenés elegyének légkörében lépett be 2006 utolsó hónapjába. Ennek oka, hogy elhalasztották a döntést végleges státuszáról: Martti Ahtisaari, az ENSZ különmegbízottja novemberben bejelentette, hogy a Biztonsági Tanács elé terjesztendő beszámolójával megvárja a 2007. januári szerbiai általános választások eredményét. Fel vannak-e készülve a koszovói albánok arra, hogy türelmesen várjanak még egy-két hónapig? Ez a potenciálisan veszélyes hangulat jelenti az első ismeretlent a Koszovó- egyenletben, amiben „annyi a de, a ha és a kérdőjel, annyi az ismeretlen” – állapítja meg a cikk szerzője. Csak találgathatjuk, hogy Ahtisaari végül mit fog javasolni? De Koszovó függetlenségének szószólói az EU-ban és az Egyesült Államokban elmulasztották tisztázni azt is, ami pedig a legfontosabb a tartomány, Szerbia és a térség számára: Koszovó esetleges függetlensége hogyan oldhatná meg azokat a problémákat (a nyomasztó gazdasági, politikai és szociális helyzet, a nem múló etnikumközi konfliktusok, az újabb, még agresszívebb erőszakhullámok nem csökkenő veszélye), ha azok a nemzetközi közösség védőernyője alatt is fennálltak és súlyosbodtak?
Az európai integrációs folyamat további ütemezését jellemző határozatlanság negatív következményekkel járhat a 27 tagú EU-val körbevett nyugat-balkáni államok és entitások számára. Lelassulhatnak a reformfolyamatok, erősödhetnek a kételyek az EU-val szemben, az országok belesüllyedhetnek a többé-kevésbé súlyos belső problémákba és konfliktusokba. Ugyanakkor nem kevésbé kedvezőtlenek azok a hatások sem, amelyek az EU-t érhetik. A nyugat-balkáni térség európai integrációs folyamatát hátráltató minden olyan nehézség, amelyet az EU késlekedésének vagy akarathiányának lehet tulajdonítani, megnehezíti az Unió máris jelentős katonai, polgári és pénzügyi jelenlétét egy olyan régióban, ahol a szervezet hitelessége forog kockán. Az írás megkísérli felvázolni a balkáni átmenet új politikai és gazdasági szakaszának jellemzőit és nehézségeit. Az olasz jelenlét vizsgálatával pedig kísérletet tesz annak értékelésére, hogy járhat-e eredménnyel, és milyen mértékben a tagállamok, különösen a Balkánnal szomszédos és ott nagyobb érdekeltségekkel rendelkezők fokozott erőfeszítése a térség problémáinak megoldására.
Újra kell gondolni – a bolgár eset A cikk közgazdász szerzője (1997–1999 között bolgár miniszterelnök-helyettes) rövid történelmi összefoglalót ad Bulgária elmúlt 16 évéről: az 1989 végén kezdődött és 1996–1997 telére katasztrófával és hiperinflációval végződött posztkommunista kormányzás bemutatásától kezdve, az ezt követő három választás eredményeinek áttekintésén, a hatalomra került kormányok politikájának elemzésén át, a bolgár politikai paletta felvázolásáig. Mindeközben felhívja a figyelmet néhány olyan tényezőre, amelyek segítik megérteni az országot jellemző kép egészét. Végül több fontos, az Európai Unió új demokráciáinak legtöbb politikai pártjára érvényes megállapítást tesz.
Az „utolsó európai diktatúrának” nevezte Belaruszt Dick Cheney amerikai alelnök a kilenc volt szovjet köztársaság vilniusi csúcsértekezletén 2006. májusában elmondott beszédében. Ráadásul Lukasenko elnök pozíciói egyelőre nagyon szilárdnak tűnnek (bár a nyugati kormányok és demokrácia-aktivisták azt remélték, hogy a „színes forradalmak” folytatódnak és végigsöpörnek a volt Szovjetunió más utódállamain is), nincs jele annak, hogy belátható időn belül elvesztené hivatalát. Végülis 1994-ben a választók szavazataival tért vissza a hatalomba, korrupcióellenes jelszavakkal, és az azóta tartott féltucatnyi választást és népszavazást ügyesen fel tudta használni a politikai rendszeren belüli hatalmának megszilárdítására. Lukasenkót gyakran úgy festik le, mint egy ripacsot, a fellengzős téeszelnököt, aki csak az erőszak könyörtelen alkalmazásával képes megkapaszkodni a hatalomban, azonban valójában sokkal összetettebb politikai jelenség. Noha nem kétséges, hogy tartós politikai fennmaradását részben az elnyomásnak köszönheti, abban jónéhány más tényező is közrejátszik – a cikk ezeket veszi számba.
GAZDASÁG Románia és Bulgária az Unióban Az Európai Unió keleti irányú kibővítésének folyamata a tárgyalások során két csoportra szakadt: nyolcan 2004-ben léptek be (a két mediterrán szigetországgal együtt), ketten pedig lassabban értek a tárgyalási fejezetek végére, és 2007-re tolódott a csatlakozásuk. Minthogy Románia és Bulgária belépése után várhatóan bizonyos szünet áll be az Unió terjeszkedésében, a két ütemben történt bővítést valószínűleg egyetlen, összefüggő eseményként fogják elemezni és értékelni, hasonlóan a déli bővüléshez, amely (1981-ben és 1986-ban) úgyszintén két lépésben következett be. Politikai tekintetben ez az összevonás indokolt lehet, ám gazdasági és intézményi szempontból érdekes választóvonalak bontakoznak ki. Románia és Bulgária nemcsak a gazdasági fejlettség vagy a kulturális jellegzetességek tekintetben képvisel új színeket minden korábbi tagállamhoz képest, hanem megjelenésük az európai integrációs folyamatban is minőségi változás kezdetét jelzi. A cikk a két új tagország egyes jellemzőivel, valamint az Európai Unióban okozott változásoknak elsősorban a gazdasági felzárkóztatási és intézményi aspektusaival foglalkozik.
Kelet-nyugati migráció a kibővített EU-ban A cikk azt vizsgálja, hogy a kibővített Európai Unióban közép- és hosszú távon a határokon átívelő munkaerőmobilitás mekkora növekedésével lehet számolni, és a megnövekedett munkavállalói migráció mekkora gazdasági költséggel és haszonnal jár a küldő és a fogadó országok számára. Noha a közgazdász szerző elemzése főleg azokra a tapasztalatokra támaszkodik, amelyek az Unió 2004-es, tíz új taggal történt bővítése nyomán halmozódtak fel, figyelembe veszi azt is, mit jósol ez a tapasztalat Románia és Bulgária 2007. januári csatlakozása utánra.
TÁRSADALOM Miközben az Unió bőkezűen támogatta a 2004-es csatlakozók felkészülését a schengeni követelmények teljesítésére, maga alaposan megkésett a bővítéshez szükséges feltételek megteremtésével. Így még a 2006-os esztendő végén is kétséges, hogy tartható-e a 2007. október-novemberi céldátum. A halogatás – inkább csak feltételezett – oka lehetett, hogy a tizenötök tartanak a határok teljes lebontásától. Az aggodalom nem teljesen alaptalan, hiszen ennek kétségtelenül lehet bizonyos migrációs és bűnügyi kockázata is. De a bővítés nem csak elhatározás kérdése, mert ahhoz üzembe kell helyezni a második generációs Schengeni Információs Rendszert (SIS II). Az új központ kivitelezési munkálatai azonban késnek, és a SIS II műszaki specifikációinak elfogadásához szükséges uniós jogszabályok előkészítése is akadozik. Októberben ezért a Európa Tanács már úgy látta, hogy a rendszer várhatóan csak 2008 nyarára készülhet el. A próbaüzem miatt a „tízek” polgárai így jó esetben 2009 első felére válhatnak majd a „szabadság európai térségének” teljes jogú tagjává.
Médiaátalakulás Délkelet-Európában A Délkelet-Európában bekövetkezett média-átmenet kulturális jelenségének átfogó elemzése várat magára, eddig inkább szórványos jellegű volt, és sokszor csak a mellékes megjegyzések szintjén mozgott. A bécsi egyetem Média Kultúra tanszékének vezetője azonban szeretne mélyebbre jutni. Célja, hogy a délkelet-európai viszonylatban felmerülő média-kulturális diskurzust olyan kritériumokhoz és kategóriákhoz köthesse, amelyek nélkülözik a felületességet. Rövid tanulmánya azt a célt szolgálja, hogy kiemelje, felfedje a különbséget a mindennapi plauzibilitás és a tudományos plauzibilitás között. A Délkelet-Európáról folytatott diskurzussal összefüggésben fontosnak tartja, hogy a média-kulturális jelenségeket, amelyek a délkelet-európai társadalmi és társadalompolitikai változással kapcsolatosak, kommunikáció-elméleti szempontból is besorolja, annak érdekében, hogy az elméleti keret további elemzés számára is biztosítható legyen.
KÖNYVSZEMLE Gazdaság és választások Közép- és Kelet-Európában
A könyv öt ország (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Oroszország, Szlovákia) 1990
és 1999 közötti választásait dolgozza fel, hogy megmutassa, vajon melyik feltételezést
támasztják alá az empirikus adatok. Azt, amely szerint a gazdasági helyzet romlása vagy
javulása a mindenkori kormánypártoknak, a hatalom gyakorlóinak, illetve ellenzékének
kedvez vagy árt. Netán azt, amely szerint a speciális közép- és kelet-európai viszonyok közt a
hatalomhoz való aktuális viszonynál fontosabb, hogy az egyes pártok vagy jelöltek a választók
szemében az új vagy a régi rendszerhez kötődnek-e. Konkrét következtetésein túl a szerző, a
Princeton Egyetem politika és nemzetközi kapcsolatok tanszékének tanársegédje azt is
elmagyarázza, miért hívják a politológiát angolul politikatudománynak, s miben különböznek
művelői a tévékben naponta felbukkanó, a pártok vitáiban az egyik vagy másik oldal érveit
szajkózó, párt- és kormányprogramok írásában közreműködő „politológusoktól”.
2.évfolyam ▪ 3.szám ▪ 2006. szeptember
POLITIKA Múlt év őszén alapvető hatalomváltás történt Lengyelországban. A parlamenti választásokat a Jarosław Kaczynski által létrehozott Törvény és Igazságosság (Prawo i Sprawiedliwosc, PiS) nyerte meg, míg a köztársaságielnök-választást Lech Kaczynski, ugyanezen párt tiszteletbeli elnöke, aki egyúttal a PiS vezetőjének ikertestvére. 2006 elején előbb úgynevezett stabilizációs paktumot kötöttek a populista Önvédelemmel (Samoobrona) és a nemzeti-katolikus Lengyel Családok Ligájával (Liga Polskich Rodzin), majd létrejött a tényleges koalíció is ezekkel a pártokkal. Ezeknek az eseményeknek tulajdonítható, hogy az 1989-ben kezdődött békés átmenet óta most először gyökeres változás történt a végrehajtó hatalom berkeiben. Olyan változás, amely kezdeményezőinek és létrehozóinak megítélése, sőt számos megfigyelő véleménye szerint is „forradalomnak” vagy legalábbis a forradalom jellegzetességeit magán viselő folyamatnak nevezhető. S ezen a tényen nem változtatnak lényegesen az olyan őszi fejlemények sem, mint például a kormánykoalíció – átmeneti – szétesése, mivel a Törvény és Igazságosság küzdelme a kormányzóképesség elvesztése ellen még inkább polarizálhatja a politikai színteret az említett forradalmi változás híveire és ellenzőire. Azt is mondhatnánk, hogy csupán most kezdődik a lejtmenet a kormányzásban.
Ukrajna: nehéz út a függetlenség templomáig Az utóbbi másfél-két évben Ukrajna, önmaga számára is váratlanul, nem csupán saját polgárai, hanem tőle távoli országok figyelmének is a fókuszába került. Sok ország tévénézői láthatták a szokatlan politikai „műsorokat”: narancsos forradalom, „gázháború” Oroszországgal 2005 végén, 2006 elején, a 2006-os választások után négy hónapig tartó, tragikomikus elemekkel tarkított tárgyalások a kormányképes parlamenti többség létrehozására... Mit jelent mindez? Vajon a demokrácia szupernóvái ragyognak fel az európai politika szürkülő égboltján? Netán azt mutatja, hogy a kapitalizmus fejlődésének újabb kanyarulatában az üzleti elit „fellázadt”? Az írás az Ukrajnában zajló politikai folyamatokat elemzi, mindeközben megismertet a narancsos forradalomhoz vezető, majd az azt követő sajátos események közvetlen előzményeivel, valamint az ország átalakulási különlegességeivel.
Az új politikai perszonalizmus Kelet- és Közép-Európában A rendszerváltás időszakának politikacsinálóit érthetően a struktúra, az intézményépítés, az új politikai játékosoknak a mozgásteret kölcsönösen biztosító garanciák megteremtése, e mozgástereket kitöltő új szekértáborok megszervezése foglalkoztatta. Azonban e színtér díszlettervezőinek többsége nem volt hosszú életű a politikában. Aztán szinte észre sem vettük, hogy az évtized közepére a politikusok egy új nemzedéke nem felszámolva, hanem egyszerűen használva a demokratikus politikai tereket, Közép- és Kelet- Európában is bevezette a személyes politizálás új, intenzívebb formáit (Orbán, Gyurcsány, a Kaczynski- fivérek, Klaus, Fico, Basescu, Juscsenko/Timosenko, sőt Putyin). Ez az új (karizmához nem kötődő) perszonalizmus különbözik a hagyományos politikai tekintélytől. Mi jellemzi a perszonifikált politizálást Kelet- és Közép-Európában? Milyen médiatechnikákat alkalmaz? A következő években csökken vagy növekszik e politizálási stílus fontossága a régióban?
Tükörreflex – magyar kisebbségpolitika a Kárpát-medencében Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia számára az utóbbi hat országban élő magyar kisebbségek helyzete belátható ideig fontos politikai kérdés marad. Azonban nem csak a kérdés „megoldását”, hanem vizsgálatát és „kezelését” is elméleti és gyakorlati tisztázatlanságok, mozaikosan ütköző államérdekek nehezítik. A szomszéd államok többségi nemzetállamainak állandó célja a magyar kisebbségpolitikai követelések semlegesítése, anélkül, hogy ez demokratikus hitelüket és Magyarországgal való kapcsolatukat károsítaná. A határon túli magyarok célja a jogkövetelések erősítése, anélkül, hogy ez a többségi államnemzettel való viszonyt túlterhelné, és demokratikus hitelüket, legitimitásukat csorbítaná. A magyar kormány célja, hogy lehetőség szerint tehermentesítse a kül- és belpolitikát a kisebbségi problémákból eredő szomszédviszályoktól, anélkül, hogy ez nemzeti legitimitását csorbítaná, illetve mozgásterét korlátozná. Tudatosan vagy sem, mindhárom stratégia figyelmen kívül hagy néhány fontos elemet...
GAZDASÁG Eurósorsok – Szlovéniától Litvániáig Két éve még csaknem fél tucat, az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozott ország reménykedett abban, hogy az első lehetséges alkalommal belép az euróövezetbe. A visegrádi országok 2006-ban sem kerültek közelebb az euróhoz, ráadásul az idei év új kockázatokat hozott, ezúttal politikai természetűeket. A balti államoknak– az Európai Unió Tanácsának a nyolc rendszerváltó ország felfrissített konvergenciaprogramjáról.kiadott, fenntartásokat megfogalmazó véleménye ellenére – ez év elején formálisan még volt esélyük a viszonylag gyors euró-átvételre, ám az idén ezek nem kerültek közelebb a célhoz. Az euró-érettsége körül megfogalmazódott bizonyos aggályok.dacára egyedül Szlovéniának sikerült az áttérés a közös európai valutára: szeptember 1-jével megkezdődhetett az euróérmék kiszállítása a szlovén jegybankból a pénzintézetekhez, karácsony előtt pedig már a háztartásokba is eljutnak az első euróérme-készletek.
A magyar gazdaságról – reálisan Magyarország az eltelt másfél évtizedben a globálissá vált világgazdaságba jól illeszkedett, amit jól mutat az a tény, hogy a vele egy időben átalakuló versenytársaihoz viszonyítva képes volt jobban kihasználni ezt az időszakot a fejlett európai országok színvonalához történő felzárkózásban. Éppen ez, valamint a gazdasági növekedés viszonylagos gyorsasága mutatja, hogy a reálgazdaság minden egyensúlyi és államháztartási gond ellenére, köszöni szépen – legalábbis egyelőre – jól van. Azok a problémák, amelyek hónapok óta az elemzők várakozásait, a forint árfolyamának ingadozásait meghatározzák, alapvetően a gazdaságpolitika populista vonásainak a következményei. Ezek a jövedelempolitika, a költségvetéspolitika hibáit tükrözik, de még kevéssé hatottak az ipar vagy a kereskedelem teljesítményére. A populista jövedelempolitika nyilván versenyhátrányt okozott a termelékenység emelkedését messze túlszárnyaló reálkereset-emelkedéssel, az egységnyi munkaköltségek növelésével. Ez azonban nem volt egyedüli jelenség Közép-Kelet- Európában. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy éppen az írás idején mélyülő politikai, megoldásra váró állampénzügyi válság nem fogja érintetlenül hagyni az ipar vagy az idegenforgalom lehetőségeit. De most még a vihar előtt vagyunk.
TÁRSADALOM Az egyházak és a rendszerváltó társadalom A közép-európai rendszerváltások különleges szerepet szántak az egyházaknak és a vallásnak. Akkoriban úgy tűnt, az egyházak a rendszerváltás nagy nyertesei lesznek. Erre utalt egyrészt gyakran különleges, nemzeti ellenállást megtestesítő helyzetük, illetve az a nem-értelmiségi disszidens szerep, amely a másként gondolkodás legfontosabb stabil színtereivé tette őket, másrészt sokak szemében a „normalitás”-t jelentették és általában az ahhoz visszavezető út jelentős szereplőinek gondolták őket. Az átmenet azonban nem egészen az elképzelések szerint alakította a viszonyokat. A rezsimek összeomlása után néhány évvel kiderült, hogy az autoriter rendszer ellenállásra szakosodott egyházai, nem várt módon, mintha némi szerepzavarba kerültek volna. Ebben a formálódóban lévő és állandóan változó új rendszerben új feladatot kaptak, mind az állammal, mind a társadalommal szemben újra meg kell határozniuk önmagukat Vagyis bizonyos értelemben a közép-európai egyházak identitásválsággal küzdenek, éppen abból a diszkontinuitásból adódóan, ami az európai egyházfejlődés szerves folyamatából több évtizedre kiszakította őket. Helyzetüket bonyolítja, hogy a konzervativizmushoz való ragaszkodásuk azt a látszatot kelti, hogy nem tudják és mintha nem is akarnák felvenni a versenyt az őket körülvevő világra jellemző modernizációval.
Vilniusz: multikulturális reneszánsz? A XX. század nem volt nagylelkű az európai multikulturális városokkal. Ezek a városok az évszázadok során sok különféle identitásréteget halmoztak fel, különösen azok, amelyek különböző civilizációs, faji, etnikai, politikai vagy vallási területek határán helyezkednek el. Az előző évszázadban ezek a területek a természetüknél fogva általában kirekesztő, egymással versengő etnikai nacionalizmusok küzdelmének tárgyává lettek. Szélsőséges események az etnikai tisztogatás különféle formáit idézték elő. Isztambul, Szaloniki, Szarajevó és Trieszt mai és száz évvel ezelőtti képének felületes összehasonlítása is látványos bizonyítékkal szolgál arra, hogy ezekben a városokban jelentősen csökkent a kulturális interakciók változatossága és mennyisége, és növekedett az egyformaság kényszere. Vilniusz újabb példája ennek a folyamatnak. Ma, az előző század közepének jelentős etnikai tisztogatásai és a szovjet megszállás ötven éve után Vilniusz, mint az EU egyik új tagállamának fővárosa vonja magára a figyelmet. Korábbi sokfélesége azonban nagyrészt már elveszett. Vajon kialakítható-e újra?
DOKUMENTUM „Európa- 2007”– konferencia az EU bővítési távlatairól Az Elemzőt kiadó Globális Tudás Alapítvány Európa 2007 címmel szeptemberben Budapesten konferenciát rendezett, amely az Európai Unió bővítésével kapcsolatos témákkal foglalkozott. A tanácskozáson előadóként felszólaltak az újonnan csatlakozott EU-tagállamok és a belépésre váró országok vezető politikusai és közgazdászai, többek között Bokros Lajos, korábbi magyar pénzügyminiszter; Alexander Boskov, Bulgária korábbi miniszterelnök- helyettese; Radovan Jelasics, a szerb jegybank elnöke; Ivan Miklos, Szlovákia korábbi pénzügyminisztere; Marko Skreb, a Horvát Nemzeti Bank korábbi elnöke; Surányi György, a Banca Intesa Group, Italy közép-európai regionális igazgatója, kelet-európai bankjának elnöke; Yasar Yakis, volt török külügyminiszter, a török parlament európai uniós bizottságának elnöke. A cikk a hozzászólásokat összegzi.
2.évfolyam ▪ 2.szám ▪ 2006. június
POLITIKA Sírásó vagy megújító? Gyurcsány Ferenc játszmája Gyurcsány Ferenc kétségtelenül a demokratikus Magyarország eddigi legkiemelkedőbb politikusa. Kivételes helyzetből indult kivételes lehetőségekkel. Első döntései azonban vitathatóak, és a várt végiggondolt reformok helyett kapkodást és téves prioritásokat tükröznek. Ha nem markol túl sokat egyszerre, ha hajlandó tanulni a hibákból, az időnként éles vagy talán jogtalan kritikát is elfogadja reflexiós alapnak és Orbánnal ellentétben nem sötét összeesküvést lát mögötte, ha hallgat a kényelmetlen, mert őszinte tanácsadókra is, ha megtartja kommunikációs készségét és eredendő kíváncsiságát, ha nemcsak a jövő választásaira, hanem a jövő generációkra is gondol, akkor, de csak akkor még mint államférfi vonulhat be a magyar történelembe. Ma még a kérdőjelek állnak az előtérben – állapítja meg az írás szerzője.
A 2006. június 3-4-i cseh parlamenti választások zsákutcába vezettek. Csupán öt pártnak sikerült a választók több mint öt százalékának szavazataival átlépni a parlamenti küszöböt és bejutni a 200 tagú alsóházba. Elégséges koalíciós többséggel csak egy polgári demokrata és szociáldemokrata nagykoalíció rendelkezhetne, mert az összes többi lehetséges kormánytöbbségbe koalíciós partnerként be kellene vonni a kommunista pártot. Mivel a Cseh Köztársaságban egyetlen nem kommunista párt sem akar koalícióra lépni a kommunistákkal, a parlamenti választások nehezen megoldható feladvány elé állítják a politikusokat. A cikk a választási kampány áttekintése után elemzi a szavazást, valamint kitér arra, hogy milyen befolyással lehetnek az eredmények a 2008-as köztársaságielnök-választásra és az ország politikájára.
Katasztrofális pozsonyi forgatókönyv A júniusi szlovák választásokon a jobboldal és a baloldal politikai csatája zajlott, még ha nem is olyan kristálytiszta formában, mint ahogy azt a sokkal fejlettebb nyugati társadalmi rendszerekben látható. Ez a politikai ütközet Szlovákiában most a reformpárti jobbközép kormánypártok (Mikulás Dzurinda kormányfő vezetésével) és a Robert Fico vezette ellenzéki Irány-Szociáldemokrácia (Smer–SD) reformellenes erői között folyt le. A várakozásoknak megfelelően győzött a Smer–SD. Gasparovic államfő Robert Ficót bízta meg kormányalakítással, aki alig két hét múltán megnevezte koalíciós partnereit. Külföldön aggodalommal és felháborodással fogadták Fico döntését. Különösen azt, hogy a szélsőséges, nacionalista Szlovák Nemzeti Párt is kormányzati pozícióba került. Sokan osztották a pozsonyi Kalligram Kiadó igazgatójának véleményét, aki közvetlenül a választások eredményhirdetése után hangsúlyozta: „A jobboldal választási veresége azért veszélyes, mert nem európai értékrendet képviselő szociáldemokrata párt győzte le őket. Ilyen politikai tömörülés ugyanis nincs Szlovákiában. S nullára zsugorodik ilyen párt kialakulásának az esélye, ha szélsőséges nacionalista és a tekintélyelvűséget megtestesítő koalíciós partnereket választ. Ilyen kibontakozásra csak akkor lenne lehetőség, ha a győztes valamilyen módon politikai alkut kötne az Európai Néppárthoz tartozó szlovákiai jobboldallal.” Ezt a kínálkozó történelmi esélyt azonban Fico és a Smer–SD elszalasztotta.
Montenegró: új állam a Balkánon Montenegróban az elmúlt évtizedben két fontos politikai átmenet zajlott le. Az egyik (ez 1989. januárjában kezdődött, amikor Milosevics „antibürokratikus forradalmának” hullámait meglovagolva megdöntötték a régi kommunista hatalmat) eltörölte az egypártrendszert, bevezette a többpártit. Ugyanakkor létrehozott egy demokratikus vonások nélküli újfajta uralmi rendszert (1990–1996). A másik átmenet ennek az uralmi rendszernek a végét és a választói demokrácia megteremtését jelentette. Mindkét átmenetet erősen beárnyékolta Montenegró státuszának kérdése. Ennek XX. századi változásai egy lengő ingához hasonlíthatók: az állam 1918-as megszűnésétől a kommunista államszövetségen belüli 1945-ös helyreállításáig, a szerb nacionalizmusnak való ismétlődő behódolástól Jugoszlávia 1990–92-es összeomlása idején a független állam megteremtéséig, először a Szerbiával alkotott konföderáció leépítésével 2002– 2005-ben, majd ezt követően az EU által szigorúan ellenőrzött 2005–2006-os bonyolult népszavazási folyamat eredményeként. Vagyis a montenegrói történelem tartós problémája a dilemma: független államiság vagy a Szerbiával való unió? A különböző történelmi időszakokban a szembenálló politikai erőket – általában nagy indulatokkal – mindig ez a kérdés osztotta meg.
Magyar külpolitika – Antalltól Gyurcsányig Ha vázlatosan megvizsgáljuk Magyarország 1990 óta követett külpolitikáját, azt látjuk, hogy van két olyan tényező, amely a jobb- és baloldal külpolitikájának stílusát és tevékenységének körét egyaránt szűk korlátok közé szorította. Az egyik a Magyarországot Trianonban ért sokk máig tartó hatása a közvélemény – és benne a véleményformáló értelmiség – széles rétegeiben. A másik pedig, hogy Magyarország egy sor más országhoz hasonlóan nem alanya, hanem tárgya a meghatározó hatalmak pozícióharca által teremtett szüntelen világpolitikai változásoknak. (Az alany nem kérdezi meg a tárgyat, és az esetleges ellenállási szándék hatékonyságát tekintve az is közömbös, hogy a magyar miniszterelnököt Antall Józsefnek, Horn Gyulának, Orbán Viktornak vagy éppen Gyurcsány Ferencnek hívják.) Az írás ezt a két összefüggő és alapvető, a magyar külpolitikai mozgást szűk korlátok közé szorító tényezőt taglalja, valamint a rendszerváltás utáni öt magyar miniszterelnök külpolitikáját elemzi.
Big Bang helyett regatta – Változik-e Merkellel a német EU-politika? A frissen megválasztott szövetségi kancellár az állam- és kormányfők múlt év decemberi brüsszeli EU-csúcstalálkozóján egy éjszaka alatt lett az Európai Unió vezető politikai egyénisége. Az Unió 2013-ig terjedő költségvetési tervezetének tárgyalásain, ügyes taktikával, több megbeszélést követően sikerült tető alá hoznia a kompromisszumos büdzsét, és végül – tipikus német módon – több százmillió euró többletet tett le az asztalra. A Le Monde dicsérte a „merkeli bravúrt”; brit és amerikai szakértők egybehangzóan üdvözölték a schröderi stílus végét. Schröder ugyanis elsősorban arra törekedett, hogy Jacques Chirac francia elnökkel kettesben egyezkedjen, Angela Merkel viszont a kisebb EU-tagországokat is tárgyalópartnernek tekintette. Amíg Schröder Varsó érintésével, de útjának megszakítása nélkül látogatott el Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz, addig Merkel gondosan ügyelt arra, hogy előbb a lengyel vezetésnél tegyen látogatást, és csak ezt követően tárgyaljon Putyinnal Moszkvában. Új stílus, új hangnem. De vajon változott-e a lényeg, a tartalom is? – erre a kérdésre keresi a választ a Die Zeit brüsszeli tudósítója.
GAZDASÁG Egészségügyi reformok – a szlovák és a magyar eset Az egészségügyi reform minden közép-kelet-európai országban napirenden van. Hasonló okokból: mindegyik ország extenzív, nehézkes, kórházcentrikus egészségügyi rendszert alakított ki és örökölt a szovjet időkből, e rendszer mára elavult, finanszírozása fenntarthatatlanná vált. A legnagyobb kihívás, amellyel ezeknek az országoknak szembe kell nézniük: az eredményesség javítása érdekében úgy korszerűsítsék az egészségügyi ellátórendszert, hogy közben a GDP százalékában mérve csökkenjen az egészségügyi ellátásra fordított közkiadás. Lényegében ugyanazokkal a trendekkel és problémákkal néznek szembe, mint az EU 15 régi tagállama, csak népességük egészségi állapota rosszabb, egészségügyi infrastruktúrájuk elmaradottabb, és nagyobb pénzügyi nyomás nehezedik rájuk. Noha az országok többsége jelentős változtatásokat hajtott végre egészségügyi ellátórendszerében, csak Szlovákia vezetett be átfogó reformot. Ez a reform azonban még túl friss ahhoz, hogy bárki értelmezhető következtetéseket vonjon le belőle, vagy lemásolja. Mindazonáltal az első eredmények talán arra utalnak, hogy a szlovák megoldás nem „csodaszer”, ahogy gyakran hivatkoznak rá.
TÁRSADALOM A nemek esélyegyenlősége – Közép-Európa és az EU A sors ironikus, de feltehetően nem véletlen fordulata révén a nyugat-európai kormányok és a nemzetközi szervezetek épp akkor kezdtek ragaszkodni az esélyegyenlőség intézményesítéséhez, amikor a kelet-európaiak végképp felhagyni készültek a női egyenjogúság gondolatával. A bővítési folyamat során a tagjelölt országoknak bizonyítaniuk kellett elkötelezettségüket az EU egyenlő esélyekkel kapcsolatos irányelvelvei iránt: az egyenlő lehetőségeket törvényekkel kellett garantálniuk, létre kellett hozniuk azokat a hivatalokat, amelyek támogatják a társadalmi nemek esélyegyenlőségének megvalósítását és jogorvoslatot biztosítanak azoknak, akik az őket ért hátrányos megkülönböztetést bizonyítani tudják, továbbá az összes területen, a szegénységtől kezdve a sportig összehangolt, egységes adatgyűjtést kellett kialakítaniuk. Mit is jelent valójában a nemek esélyegyenlőségének megteremtése, és milyen társadalmi bajok orvoslása várható tőle? Van-e egyáltalán bármi jelentősége a posztkommunista EU- tagállamok számára? Milyen hatékonyan tudja elérni az EU társadalmi céljait, ha az esélyegyenlőség megteremtésének stratégiáját használja? A cikk ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
KÖNYVSZEMLE
A kötet a pristinai JAVA hetilap hasábjain 2001 és 2005 között publikált vitacikkek
gyűjteménye, angol fordításban. A lap akkor indította el az identitás-vitát, amikor
Koszovóban fölmerült: új, Albániáétól különböző zászlót, címert és himnuszt kell találni
Koszovónak, hiszen belátható időn belül a tartomány nem csatlakozhat Albániához, akkor
pedig független, külön állam lesz. A vita négy külön részre tagolódik. Az első
természetesen az albánság fogalomköre, kosovai értelmezésben. A második cikkegyüttes
a koszovár identitás problematikájával foglalkozik. A harmadik és negyedik kérdéskör:
lehet-e kód, hívószó a koszovár illetve a koszovár lehet-e politikai identitásképző? A vita,
és ez a könyvből egyértelműen kiderül, nem válaszolt a címben feltett kérdésre, kik azok
a koszovárok. Erős a gyanú, hogy nem is akart. Koszovárok nincsenek ugyanis, és addig
biztosan nem is lesznek, amíg el nem dől: „kié” a tartomány.
Laure Neumayer, a Sorbonne tanára azt a kritikus másfél évtizedet tárgyalja, amely
megelőzte a cseh, a lengyel és a magyar európai uniós csatlakozást. Hol, milyen módon
ment végbe a rendszerváltás? Hogyan befolyásolhatta ez a közbeszédet, amelyből
mindhárom országban egyre nagyobb szeletet hasított az európai integráció gondolata?
Mennyiben hivatkoztak a közszereplők az Európai Unióra, „Brüsszelre” úgy, hogy az
EU-csatlakozással kapcsolatos várakozásokkal saját politikájukat legitimálhassák? – azaz
hogyan válik az „érték” „érdekké” is? Hol, miképp jelennek meg az EU-val kapcsolatos
fenntartások, a mindenkori „nemzeti érdek”, s milyen hatást gyakorol a pártok európai
politikájára, végső soron pedig a közvéleményre? Hogyan változott az évek során a
közvélemény hozzáállása, illetve az EU „helyi értéke” a választási kampányban?
2.évfolyam ▪ 1.szám ▪ 2006. március
POLITIKA Oroszország és Közép-Kelet-Európa tizenöt év múltán A KGST, a Varsói Szerződés és a Szovjetunió széthullása óta eltelt tizenöt évben lényeges változások következtek be Oroszországnak Közép-Kelet-Európa országaival tartott kapcsolataiban. Ugyanakkor, ahogy az 1990-es évek küszöbén, úgy 2006-ban is a térség orosz megközelítését a külföldi, de még a liberális irányultságú orosz szakértők egy része is elsősorban „birodalminak”, „neobirodalminak” minősíti. Az orosz tényezőt Közép-Kelet- Európában elsősorban a fenyegetés tényezőjének tekintik. Nem tagadva a cári Oroszország és a Szovjetunió bűntetteit, függetlenül a demokratikus reformoktól való mostani eltávolodástól – különösen most, a 2006. januári „gázsokk” után –, tisztázni kellene, vajon valóságos-e az orosz fenyegetés, avagy virtuális, azaz főképp sztereotip azonosításként és önazonosításként létezik-e? Tényleg a birodalmi paradigma dominálna változatlanul az orosz politikában? E cikk erre a kérdésre keres választ.
A magyar biztonságpolitika újragondolása Az elmúlt években a nemzetközi politikában, Magyarország biztonsági helyzetében, közvetlen környezetében olyan jelentős változások következtek be, amelyek szükségessé teszik a magyar biztonságpolitika újragondolását. A legutóbbi NATO-bővítéssel Magyarország elveszítette a Szövetségben „előretolt sziget” jellegét, befogadó nemzeti támogatási képességei – a hazánktól távoli térségekben zajló intervenciós és békeműveletek miatt – leértékelődtek. Az „out of area” műveletek olyan polgári és katonai képességfejlesztést igényelnek, amelyek nemcsak (vagy nem elsősorban) nemzeti szinten, hanem külföldön, gyakran távoli régiókban is gyorsan, hatékonyan és a szövetségesek számára is láthatóan alkalmazhatók. Az igényesebb NATO szerepvállalás mellett nagyobb figyelmet kell fordítani az EU kül- és biztonságpolitikájára is. Az ebben való aktív szerepvállalás azért fontos, mert az Unió biztonságpolitikai ambíciói és képességei nagymértékben regionális szintre szabottak, és ennél fogva jórészt egybeesnek a magyar biztonságpolitika számára fontos térségekkel. Végül a magyar biztonságpolitika átalakítása megköveteli a jelenleg nem egységes, nem kellően koordinált kormányzati irányítási rendszer megváltoztatását, eszközrendszerének javítását is.
Franciaországban Törökország EU-csatlakozásának ellenzése vagy jelöltségének támogatása megosztja az összes politikai csoportosulást. Jobb- és baloldaliakat is, euro-lelkeseket és euro- szkeptikusokat is – homlokegyenest ellenkező okokból. Törökország konkrét esete behelyettesíthető általában a bővítés kérdésével, és nagyjából ugyanazt a képet kapjuk. Az európai integráció hívei megtalálhatók a bővítés támogatói között (mert terjeszteni akarják az európai modellt) és a bővítés ellenzői között is (mert félnek az identitásvesztéstől). Az európai integráció ellenzői is ott vannak a bővítésre szkeptikusan tekintők között (mert tartanak a külföldiek áradatától és a nyitott határoktól) csakúgy, mint a bővítés hívei között (mert reményeik szerint a bővítés aláássa a politikailag egységes Európa lehetőségét). Az írás az Európai Unió bővítésére vonatkozó különböző francia doktrínák kialakulásának okaival ismertet meg.
Kampányok–pártok–pénzek: régi kérdések új demokráciákban Ilonszki Gabriella - Iván Gábor Az írás címében említett „régi kérdések”, amelyek mentén a kelet-közép-európai új demokráciákban (is) megfogalmazódnak az érvek és ellenérvek a közpénzek pártcélokra történő felhasználásáról (és amelyek egyben a demokrácia működésének fontos elveit érintik) négy területen összpontosulnak: Demokratikus értékként tételezzük-e a politikai sokféleséget, azt, hogy a kis pártok is szóhoz jussanak a politika formálásában? Azt feltételezzük-e, hogy a demokrácia, a köz ügyeinek intézése szempontjából jobb, ha magánpénzek minél kisebb mértékben kerülnek be a politikába? Fontosnak tartjuk-e, hogy az állam ellenőrizze a pártok pénzgazdálkodását – különös tekintettel arra, hogy az „elvárásokkal” ellentétben a magánszféra rendre igyekszik külön befolyást szerezni a pártokban is? Demokratikus értéknek tekintjük-e azt, hogy minél kevésbé érvényesüljenek a piaci folyamatok és a piaci szempontok a politikában?
Mirjana Maleszka - Denko Maleszki Függetlenné válása, 1991 óta Macedónia sosem tért el az akkor megfogalmazott külpolitikai stratégiai céljától: az uniós tagságtól. Ám az elmúlt másfél évtizedben komoly belső és külső akadályokat kellett legyőznie a cél felé haladva. Ami a belső akadályokat illeti, míg a legtöbb kelet-európai országnak csak egy átmenetet kellett megoldania – a kommunizmus és a diktatúra viszonyaiból a kapitalizmusba és a demokráciába –, a Macedón Köztársaságnak még két másik átalakuláson is túl kellett jutnia – a háborúból a békébe, illetve a nemzetállamból a soknemzetiségű államba. Ami a külső akadályokat illeti, a szárnyait próbálgató új államnak a szomszédaival kapcsolatos komoly próbatételek sorozatán kellett keresztülmennie Macedónia történelmileg vitatott nemzetisége és területe miatt.
GAZDASÁG Energiafüggőség és -ellátás Közép- és Kelet-Európában Az Oroszországtól való energiafüggőség érdemi mérséklése, a földgáz- és kőolajimport földrajzi diverzifikációja csak a gazdasági racionalitással össze nem egyeztethető költségek révén lenne lehetséges. Ez azonban aligha indokolható olyan időszakban, amikor az Európai Unió, illetve a közép-kelet-európai országok és Oroszország közötti politikai kapcsolatok normalizáltak, ráadásul Oroszország is ráutalt az energiaszállításokra, az energiahordozó- exportból származó, gazdasága modernizálásához elengedhetetlen devizabevételekre. Tehát a függőség inkább kölcsönös, mint egyoldalú –állapítja meg bevezetőjében a cikkíró, majd a következőkben részletesen áttekinti a közép- és kelet-európai országok energiafüggőségének jellemzőit, a függőség mérséklésének legfontosabb eszközeit, végül részletesen kitér a magyar energiapolitikára.
A második világháború veszteségei ébresztették rá Nyugat-Európa népeit, hogy a határok megváltoztatásával nem lehet tovább egymás rovására gyarapodni. Nyugat-Európa egységesülése vezetett ahhoz a tapasztalathoz, hogy nem érdemes ide-oda tologatni a határokat, sokkal inkább a zártságukat kell oldani. Az évszázados reflexek szerint ugyanis a szomszéd országok katonai fenyegetésétől való félelem miatt a határ menti térségeket nem fejlesztették. Nem telepítettek oda értékes beruházásokat, nem fejlesztették az infrastruktúrát, ennek következtében az ott élő lakosság életszínvonala elmaradt az országok belsejében élőkéhez képest. A zárt határok mentén élő lakosság félt a határ túloldalán élőktől, – olykor a nagypolitika által is manipulált – előítéletek alakultak ki az emberekben. Azonban sok helyen felismerték, hogy eltérő nemzetiségtől, különböző politikai rendszertől függetlenül vannak olyan érdekeik, amelyek inkább kötik őket a határon túl, de közelben élőkhöz, mint hazájuk fővárosában élő a honfitársaikhoz. Nyilvánvaló, hogy a tartósan egymás közelében élő, különböző nemzetiségű emberek, ha nem manipulálják őket, akkor inkább a kooperációban érdekeltek. Az írás ezekkel a határon átnyúló regionális együttműködésekkel, eurorégiókkal foglalkozik.
TÁRSADALOM Az irodalomtörténész szerző, jelenlegi szlovák kulturális miniszter írásában a Szlovákiában fellelhető különféle nemzeti – például az első és második szlovák állammal kapcsolatos, a szlovák nemzet plebejusságát és szorgalmát hirdető, az uralkodó, arisztokrata magyarokról kialakult, vagy szlovák politikusokhoz (Andrej Hlinka, Ludovit Stúr, Alexander Dubcek) fűződő – mítoszok keletkezését és továbbélését elemzi, majd megállapítja: „Éljünk hát tovább a mítoszainkkal. De azért lehetőleg ne feledjük, hogy ezek csak mítoszok. Vagyis képtelenségek, csúsztatások, önámítások. Identitásunkhoz tartoznak ma is, de ez nem dicsőítésükre ok, hanem sokkal inkább a kritikai reflexióra. Csak így tudhatjuk meg, milyenek vagyunk. Legalább részben.”
Információs társadalom Közép-Kelet-Európában Úgy látszik, hogy a legtöbb vonatkozásban a közép-kelet-európai régió ICT-gyártásának nem sikerült kitörnie az „olcsó munkabér-alacsony termelési költségek” clusteréből valamilyen tudásalapú cluster irányába. Mindezzel együtt helyi software-cégek a jövőben is versenyképesek maradhatnak a nemzetközi piacokon és helyi szakember-ellátásukat elvben folyamatosan biztosítani lehet. Ebből következően még létrejöhetnek erős ICT-iparok, vagy tovább erősödhet a magyar, de egyáltalán nem valószínű, hogy az 1970–90-es évek amerikai és nyugat-európai „új gazdaság” köré szervezett növekedését meg lehet ismételni Közép- Kelet-Európában. A gazdaság szerkezete és a csúcstechnológia új nemzetközi piacai sem kedveznek a nyugat-európai modell közép-kelet-európai megismétlésének.
KÖNYVSZEMLE Megéri-e a németeknek az EU-tagság?
Németországban az Unióból való kiábrándulásnak három fő oka van: a német sajtó (és
maguk a politikusok is) szeretik hangsúlyozni, hogy az EU sokba kerül a német
adófizetőknek, lévén – összegét tekintve – Németország a legnagyobb nettó befizető.
Másrészt az EU keleti bővítése óta nem csillapodik a félelem az olcsó keleti munkaerőtől.
Az újak „inváziója” ugyan nem következett be, de a német cégek egyre-másra helyezték át
a termelést a versenyelőnyökkel bíró kelet-európai országokba. A kiábrándulás harmadik oka az
euró bevezetése, amely egyrészt megfosztotta a (nyugat)németeket a stabil nyugatnémet
márkától, másrészt az alapvető fogyasztási cikkek (és főleg a szolgáltatások) ugrásszerű
drágulásához vezetett. Éppen ezért nagy kár, hogy „Az új Európai Unió: Németország
alapvető érdeke?” című tanulmánykötetet valószínűleg csak egy szűk szakmai közönség fogja
kézbe venni. A német Netzwerk Europaische Bewegung és az Europa-Union Deutschland
(mindkettő pártoktól független civil szervezet) kiadványában ugyanis szakértők sora
számokkal bizonyítja, hogy a fentiek ellenére Németországnak anyagilag is megéri mind az
EU-tagság, mind pedig az integráció keleti bővítése.
Petru Groza – átértékelt történelmi szerep
Ennek a két kötetnek (Petru Groza: Agyő, régi világ! és Dorin-Liviu Bitfoi: Petru Groza, az
utolsó nagypolgár) az elolvasása jócskán összezavarhatja azokat a kliséket és sztereotípiákat,
amelyek magyarok, románok vagy más népek tudatában Petru Grozáról-Groza Péterről
élnek. Érdekes az is, hogy a „kicsoda volt Groza?” kérdésre az idők folyamán hányféle választ
is adtak az emberek. A hatvanas években a kommunizmusból egyre jobban kiábrándulók
azonnal rávágták az „kommunista” meghatározást. Később, a kilencvenes évek elején, amikor
a kelet-európai emberek már valamennyi kommunistára nagyon haragudtak, a Grozával
kapcsolatos válasz mégis árnyalódott: „nem volt kimondott kommunista”. Hogy aztán e két
kötet által átértékelt kép azt sugallja, hogy a feltett kérdésre a helyes válasz: „az utolsó
nagypolgár”. E válasz meglepő lehet abban az összefüggésben, amelyben Groza neve –
pozitív avagy negatív vonatkozásban, de végképpen – a romániai kommunista rendszer
megalapozójaként maradt meg a közemlékezetben.
1.évfolyam ▪ 3.szám ▪ 2005. december
POLITIKA Közép-Kelet-Európa: amerikai érdekek Az EU mint intézmény, illetve annak nyugat-európai alapító országai nem rendelkeznek megfelelő katonai erővel, nemzetközi tekintéllyel és politikai akarattal a további euro-atlanti bővítéshez. Ennek következtében minden egyes közép-kelet-európai kormány „különleges kapcsolat” vagy „stratégiai partnerség” kialakítására törekedett az Egyesült államokkal. Ugyanakkor Bush elnök első ciklusa idején Amerika és sok EU-tagállam kapcsolata megromlott, és a NATO szerepe, amely Amerika erős európai jelenlétét biztosítja, igen komoly feszültségforrássá vált. Az amerikai döntéshozók levontak bizonyos tanulságokat a NATO 1999-es koszovói katonai beavatkozásából, amely szembeszökően felfedte az európai védelmi képességek elégtelenségét. A Washingtonban dolgozó politológus az Egyesült államok és a térség országainak változó viszonyát elemzi írásában.
Az Európai Uniónak 2003 óta folyamatosan képviselt és többször megerősített politikája, hogy a Balkán valamennyi országát potenciális tagjelölt államnak tekinti. Ennek értelmében elismeri európai jövőjüket, és – bármilyen konkrét időkeret megjelölése nélkül – kész velük csatlakozási tárgyalásokat kezdeni, ha a szükséges feltételek mindkét oldalon teljesülnek. A Balkán integrációja az EU számára hosszú távú, buktatókkal teli, óriási volumenű befektetés. Lehetséges hozadéka azonban messze meghaladja a kockázati tényezőket. Sikeréhez kiszámítható, folytonos, ugyanakkor rugalmas politikára van szükség, amelynek alapja az általunk vállalt kötelezettségek teljesítése, és a velünk szemben vállalt kötelezettségek következetes számonkérése. Európa az elmúlt százharminc évben gyakran tett kísérletet a balkéni problémák megoldására. Ezeket a kísérleteket eddig nem fogadta kegyeibe a szerencse. Az elkövetkező évtized egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy a Balkán kilépjen az ördögi körből.
Koszovó: mítosz és politikai eszköz A XIX. század folyamán a Koszovó-mítosz jelentős szerepet játszott a modern szerb állam létrehozásában. A szerb nacionalizmus felélesztése a Koszovó-mítosz segítségével azt a célt szolgálta, hogy mozgósítsa a szerbeket a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság újracentralizálása, netán egy új állam létrehozása érdekében. Szerbia úgy tekint Koszovóra, mint szent földjére és a szerbség bölcsőjére, és sohasem volt hajlandó számításba venni a megváltozott valóságot, amely szerint az albánok alkotják Koszovó többségi népességét. A Szerb Helsinki Bizottság elnöke így látja Koszovó jövőjét: „Teljesen nyilvánvaló, hogy 2006 végére Koszovó feltételes függetlenséget fog kapni. Erőfeszítést fognak tenni azért, hogy mindkét oldal elkötelezze magát a tárgyalások mellett, de aligha hihető, hogy bármi lényeges haladás történik. Ha egyszer nyilvánvalóvá válik, hogy a két fél képtelen saját sorsáról dönteni, az ENSZ fogja megszabni a megoldást a világszervezet évi Közgyűlésén.”
Bulgária Európa nagy ismeretlenje. A jövendőbeli EU-tagok közül Bulgária az, amelyik a rendszerváltás során a legmélyebb gazdasági válságon ment keresztül, ami ráadásul jelentős politikai felfordulással is társult. Ez az ország volt a színhelye az elmúlt évek legdrámaibb gazdasági, politikai és intézményi átalakulásainak. Napjainkra azonban Bulgária alapvető strukturális és intézményi reformokon ment keresztül. Az ország leszokott a kétévenkénti parlamenti választásokról és a rendszeres, félévenkénti kormányválságokról. A két szerző célja kideríteni, mi az igazság Bulgáriával kapcsolatban, ezért olyan rejtélyeknek járnak utána, mint: Miért nem eredményez a gazdasági növekedés társadalmi optimizmust? Hogyan eredményezhet a stabil politika politikai kiszámíthatatlanságot? Hogyan lehetséges, hogy az elitellenes hangulat nem ássa alá az EU-integrációs folyamatot? Keressük velük a válaszokat!
GAZDASÁG Magyarország mint tőkeexportőr Közel másfél évtizeden keresztül Magyarország – többek között – azzal tűnt ki rendszerváltó szomszédaival összehasonlítva, hogy mind volumenben, mind egy főre nézve a legtöbb nemzetközi tőkét vonzotta. Az ezredfordulón azonban új szakasz kezdett kibontakozni: a változatlanul meghatározó tőkeimport mellett – mindenekelőtt néhány magyar „regionális vállalat” képviseletében – a térségben megjelent a tőkekivitel is. Ebben ismételten Magyarországé a vezető szerep. A külföldön befektetett magyar(országi) tőke állománya a szerző számításai szerint meghaladja a 6 milliárd dollárt, vagyis a Magyarországon befektetett külföldi tőke mintegy egytizedére tehető. Inotai András szerint azonban aligha kétséges, hogy Magyarország számos makrogazdasági fejlettségi mutató vonatkozásában még nem érte el az érdemleges tőkeexporthoz szükséges szintet. Ezért a korai tőkekivitel az egyébként szükségesnél nagyobb mennyiségű külső erőforrás bevonását követeli meg, hiszen a kiáramló tőkét is pótolni kell a folyó fizetési mérleg egyensúlya vagy a külső államadósság kezelhetősége érdekében.
Az euró bevezetése: elváló utak? Az Európai Unió 2004. május elsején nem vette fel a monetáris unióba a tíz új csatlakozó országot, s nem dolgozott ki számukra sajátosságaiknak jobban megfelelő, módosított stabilitási paktumot. A súlyos belső ellentmondásokkal küzdő valutarendszer, valamint az alkotmányozási folyamat lelassulása miatt az eurózónában is mérséklődik a lelkesedés a bővítés iránt. Az utóbbi tíz évben jól teljesítő, de kétarcú fejlődést nyújtó Magyarországnak azonban tanulságul szolgálhatnak önnön eredményei a kilencvenes évek második felében, valamint mind az eurózóna kisebb és sikeresebb tagjai, mind a szándékoltan kívül maradó régi uniós országok. Gyors növekedés, fenntartható egyensúlyi állapot, előretekintő reformok. Szerves fejlődés eredményeként ez elvezethet az eurózónába, kényelmessé és nemzetközi pénzügyi szempontból biztonságossá teheti a gazdaság működését – egy ideig akár a monetáris övezeten kívül is, állítja a Népszabadság közgazdasági-pénzügyi szakírója.
TÁRSADALOM Panelvilág Közép- és Kelet-Európában Fizikai megjelenésüket tekintve a nyugat-, illetve közép- és kelet-európai nagyvárosok lakótelepei nagyon hasonlóak. Aki egyet látott, úgy érzi, mindet látta. A lakótelepi lakásépítés ideológiája és célcsoportja azonban merőben eltérő volt a közép- és kelet-európai, illetve a nyugat-európai országok esetében. Míg utóbbiaknál a lakások jelentős része jól körülhatárolt hátrányos helyzetű réteg lakásigényeinek szociális szempontú megoldására szolgált, addig a volt szocialista országokban hosszú ideig inkább a privilegizáltság bizonyos formáját jelentette egy modern összkomfortos lakótelepi lakás kiutalása. Térségünkben a nagyvárosok adatait nézve látszik, hogy a paneles lakótelepen élők aránya 30-80 % között mozog. A legrosszabb helyzetben Bukarest (82%) és Pozsony (77%) van. De a népesség több, mint 60%-a él lakótelepen Katowicében, Klaipedában, Lublinban és Szófiában. Budapest, Prága és Ljubljana viszont (30-40%-os aránnyal) a jobb helyzetűek közé tartozik. Az MTA Szociológiai Intézetének munkatársa azt vizsgálja, megoldást nyújthatnak-e a nyugati mintára elindított rehabilitációs programok.
KÖNYVSZEMLE Becslések szerint a korrupció a világgazdaság öt százalékát teszi ki – ahol rosszabb a helyzet, ott persze ez az arány is magasabb. Rasma Karklins könyvének tíz fejezetében tipologizálja a korrupció fajtáit, és arra a következtetésre jut, hogy bár a lakosság legtöbbször a sarki közlekedési rendőrrel vagy a kórházi orvossal kapcsolatban szerez rossz tapasztalatokat, társadalmi, politikai és gazdasági értelemben egyaránt a közbeszerzés és a privatizáció terén, a magas politikai szinteken előforduló korrupció a legártalmasabb. Tragikus paradoxon, hogy az emberek a demokráciában a sajtószabadságnak köszönhetően sokkal többet hallanak a korrupcióról, mint a híreket cenzúrázó, nem demokratikus rendszerekben. Ez könnyen ahhoz a tévhithez vezethet, hogy a demokrácia hajlamosabb a korrupcióra, ami a tekintélyelvű vezetés, sőt, a korábbi diktatúra iránt nosztalgiát szül.
Kifelé a lengyel politikai labirintusból A Tischler János által ismertetett könyv szerzői arra vállalkoztak, hogy bemutassák a rendszerváltás folyamatát, a demokratikus berendezkedés kialakulását és megszilárdulását a Visztula mentén. A tudományos alapossággal, tárgyszerűen megírt tizenegy tanulmány szervesen egymásra épülve tárja elénk Lengyelország politikai és gazdasági történetét, társadalmi és közigazgatási változásait 1989 és 2003 között. A szerzők a demokratikus átmenet politika- és társadalomtörténete mellett nagy teret szentelnek a lengyel gazdaságot a totális összeomlástól megmentő Balcerowicz-féle sokkterápia jelentőségének, illetve az 1990-es évek első felét igencsak befolyásoló államfő, Lech Walesa politikai szerepfelfogása elemzésének, az általa megvalósított félprezidenciális rendszer leírásának. E kötet segít jobban eligazodni az 1989 – 2003 közötti lengyel demokratikus átalakulás útvesztőiben, a politikai kacskaringókban, így segít a jelenlegi lengyel politikai helyzet könnyebb megértésében.
Szempontok egy magyar Németország-stratégiához A szerző Hajdu Andrásnak lapunk első számában megjelent írására reflektál, és egyetért vele abban, hogy új stratégiára van szükség a magyar-német kétoldalú viszony újbóli fellendítése érdekében. Figyelmeztet arra, hogy a kapcsolatok lehetséges fejlődési irányainak végiggondolására kiváló alkalom egy új összetételű német kormány kezdeti időszaka, valamint a 2007 első felében esedékes német uniós elnökség előkészítése. Véleménye szerint a jövőben felértékelődhetnek a regionális együttműködés hagyományos formái, így Németország minden bizonnyal nagyobb figyelmet fordít majd például a visegrádi négyekkel folytatandó összehangolt egyeztetésekre. Továbbra is fontos lehet a Duna menti együttműködés, valamint Magyarország mint a balkáni EU-s bővítés és szomszédságpolitika partnere szerepelhet a német diplomáciában. A 2006-ra tervezett németországi Magyar év pedig jó alkalmat teremthetne arra, hogy jobban beépüljünk a német kulturális intézményrendszerbe.
1.évfolyam ▪ 2.szám ▪ 2005. szeptember
POLITIKA Az oligarchia és a demokrácia harca az átmeneti társadalmakban Az önálló államiság kései elnyerésében testet öltő nemzeti újjászületés bűvöletében élő új köztársaságokban, így Közép-Európában Szlovákiában és Horvátországban, a Balkánon Szerbiában, Romániában és Bulgáriában, Kelet-Európában pedig mindenekelőtt Ukrajnában és Oroszországban hihetetlen sebességgel kialakult a nemzeti oligarchia. A bennfentes pozícióban lévő, vállalatvezetőből tulajdonossá emelkedő réteg azonnal megtalálta az utat a még állami pénzintézetek irányítói, a helyi önkormányzati vezetők és a mindenkori kormányok felé. A volt pénzügyminiszter, jelenleg a Közép- Európai Egyetem vezető alelnöke és professzora szerint az egymást követő demokratikus kormányok több-kevesebb sikerrel küzdenek a rettenetes kettős örökséggel, a kommunista rendszer és a zsákutcának bizonyult oligarchikus kísérlet együttes hagyatékával. A legfontosabb vívmány az, hogy a késve ugyan, de most már átfogóan végrehajtott liberalizáció megtörte az oligarchikus társadalmi és gazdasági szerkezetet.
Magyarország egy évtizeden át az élen járt az európai biztonsági rendszer átalakításában. Az elsők között érte el a szovjet csapatok kivonulását, kezdeményező, majd vezető szerepet játszott a Varsói Szerződés feloszlatásában, úttörő szerepe volt a NATO kibővítésében. Ez az ország manapság nem játszik lényeges szerepet biztonsági kérdésekben, még a NATO-ban sem. Ezt tetézi, hogy nincs kidolgozott védelmi rendszere a terrorizmus, a szervezett bűnözés, a korrupció veszélyeinek elhárítására. Nem is szólva a tömegpusztító fegyverek ellenőrizetlen terjedése okozta fenyegetésről. E problémák közül sok strukturális jellegű, de többségüket mára már meg lehetett volna oldani. A problémák másik része viszont a saját hanyagságunk következménye. A biztonságpolitikai szakértő Magyarország és a NATO nem éppen felhőtlen viszonyát elemzi.
A liberalizmus mint ideológia szinte már alig játszik szerepet Közép- és Kelet-Európa politikai életében – állítja a lengyel publicista. Egyetlen jelentősebb párt sem hivatkozik a liberális értékekre, ám a jobb- és baloldali populista pártok eltüntető bűvészmutatványai ellenére maguk a liberálisok léteznek, és – ahogy Kelet-Európában mondják – tovább „liberalizálnak”. A szerző szerint a „liberális” manapság szitokszónak számít Lengyelországban. A populisták a hazafias érzések hiányát hozzák fel velük szemben, de vádolják őket a nemzeti vagyon elkótyavetyélésével, a külfölddel fenntartott kapcsolatok túlságosan bensőséges jellegével, a lengyel politikai, kulturális és lelki élet morális lezüllesztésével is.
Az Egyesült államok és Ukrajna: egy forradalom forgatókönyve „Az Egyesült államok üdvözölt és rendkívül befolyásos Ukrajnában. Amerika rengeteget tehet, hogy befolyásolja az ország útválasztását” – idéz washingtoni szakértőket Huber Mária, a Lipcsei Egyetem professzora, aki írásában bemutatja, milyen eszközökkel támogatta az Egyesült államok az ukrán ellenzéket. A szerző szerint az amerikai szakértők az ellenzék győzelmébe vetett hitüket többek között az USA által finanszírozott, a politikai változtatáshoz ajánlott módszertan (forgatókönyv) széleskörű elterjedését és megvalósulását biztosító projektekre alapozták.
Az egy évtizeddel ezelőtt valóban össznemzeti támogatottsággal hatalomra került Alekszandr Lukasenko belorusz elnök ma már csak diktatórikus eszközökkel képes megtartani hatalmát. Az Európai Unió és Oroszország ugyan látta, miként építi ki önkényuralmi rendszerét az egykori téesz-elnök, mégsem tett senki komoly kísérletet Lukasenko eltávolítására: az EU Moszkva hátsó udvaraként néz Belaruszra, Moszkva pedig el akarja kerülni, hogy Minszkben is az ukrajnai forgatókönyv érvényesüljön, és nyugatbarát kormányzat kerüljön hatalomra. Most viszont mintha változna valami: Lengyelország – hathatós amerikai támogatással – a jelek szerint mindent elkövet Lukasenko elmozdítása érdekében.
GAZDASÁG Külföldi bankok Közép- és Kelet-Európában Tizenhat évvel a szocialista bankrendszerek összeomlása után, a térség pénzvilága – elsöprő arányban – külföldi bankok kezébe került. Az országok többségében – Lengyelországban, Magyarországban, Csehországban, Romániában, Bulgáriában, Boszniában – jóval 60 % fölötti a külföldi banki tulajdonarány, észtországban 98%, Szlovákiában 97, Litvániában 93, Horvátországban 91%. Tudatos kivételt 38 %-kal csak a külföldi bankokkal szemben fenntartásokkal viseltető Szlovénia képez. Miközben a térség gazdasági növekedése háromszor akkora volt az elmúlt két évben, mint az euróövezet országaié, maga a bankgazdaság háromszor még gyorsabban nőtt, mint az összgazdaság. ám a külföldi bankok közép- és kelet-európai sikertörténete felemás: úgy érnek el sokkal nagyobb nyereséget a bankszektorban Keleten, mint Európa nyugati felén, hogy közben tevékenységük hatékonysága egyelőre sokkal rosszabb.
Románia: Az EU-csatlakozás kihívása Románia gazdasági teljesítménye az elmúlt években jelentősen javult, ennek elismeréseként az Európai Bizottság 2004-ben az országot a „működő piacgazdaság” kategóriába sorolta. De ez az állapot nem takarhatja el a jelentős gyengeségeket a pénzügyi fegyelemben, a piaci regulációk érvényesítésében, a szabályozó, a közigazgatási és az igazságszolgáltatási rendszer átláthatóságában és stabilitásában, illetve a feszültséget a nyugdíjrendszerben. A volt román pénzügyminiszter szerint a reformok elmélyítésére azért van szükség, hogy a gazdaság megerősödjön és képes legyen elviselni az Unióban majd ránehezedő nyomást. Az EU kivételes szerepet játszhat Románia átalakulási és modernizációs törekvéseinek előrelendítésében, páratlan esély az elmaradottság csapdájának leküzdésére, a modernizációért folytatott oly régi küzdelem sikeres beteljesítésére. Ugyanakkor nem mindegy, hogy Románia miként kerül be az EU-ba és aztán ott miként teljesít; ebben a politikának nagy a felelőssége .
Szegénység a posztkommunista átmenet időszakában A tanulmány szerzői 2000-ben szociológiai adatfelvételt végeztek a szegénységről hat korábbi államszocialista országban. 1000 fős véletlen mintát vettek Bulgáriában, Magyarországon, Lengyelországban, Romániában és Szlovákiában, 2500 főset Oroszország európai területén. A vizsgálat eredménye szerint az „új szegénység” nem csak a szegénység mértékének és kiterjedésének a növekedését jelenti, hanem a szegénység új minőségét is. A szegénység jellegének megváltozása, a demográfiai tényezők fontosságának csökkenése, és olyan strukturális tényezők felértékelődése, mint a munkanélküliség vagy az etnikai és nemi hovatartozás, tartós tendenciák lehetnek. A gyermekek száma vagy a vidéki lakóhely hatása gyakran nem szignifikáns, ellenben a posztkommunizmus időszakában a szegénység jelentős mértékben etnicizálódott és feminizálódott.
TÁRSADALOM Észtország: soknemzetiségű környezet A szovjet megszállás következtében észtországban sok a betelepült lakos, többségük a Szovjetunió és a tervgazdaság összeomlása nyomán elvesztette a talajt a lába alól. Emiatt észtország egyszerre küzd a gazdaság jelentős strukturális átalakításával és egy olyan társadalom integrálásával, ahol az 1,35 milliós teljes népesség kb. egyharmadát nem-észt nemzetiségűek alkotják. A Nem-észtek Integrációjáért Alapítvány igazgatója egy észtországi nemzetiségi, etnikai viszonyokkal foglalkozó 2005-ös közvélemény-kutatás eredményeit elemzi. A vizsgálatból az is következik, hogy a fiatal orosz-észtek inkább hajlandóak együtt dolgozni és együtt élni azokkal az etnikumokkal, amelyek a jelenlegi észtországban csak kis számban vannak jelen, mint az észt nemzetiségűek. A tolerancia gyorsabban fejlődik a nem-észtek, mint az észtek között. Az orosz-észtek nagy hajlandósága, hogy észt állampolgárként határozzák meg magukat, azt mutatja, hogy szükség van a honosítási folyamat felgyorsítását segítő intézkedések megteremtésére.
A magyar-német kapcsolatok perspektívái Mára a magyar-német viszony – némi leegyszerűsítéssel – „normalizálódott” – állapítja meg a szerző a Friedrich Ebert Alapítvány budapesti irodája által a magyar-német kapcsolatok állapotáról szervezett vitán elhangzott előadásának szerkesztett változatában. Magyarország számára ez a normalizálódás bizonyos leértékelődéssel járt, hiszen a magyar-német kapcsolatok mostanra már nem a nemzetközi kapcsolatok fő tengelyén helyezkednek el. A német politikai osztály figyelmének középpontjába más problémák, más földrajzi térségek, más országokkal fenntartott kétoldalú kapcsolatok kerültek. Ezt a helyzetet a dolog természeténél fogva Magyarország viseli nehezebben, amelynek külpolitikájában a fentiek miatt fontos orientációs pont gyengült meg. A magyar külügyminisztérium korábbi államtitkára szerint, ha Magyarország valamilyen formában fenn kívánja tartani a kapcsolatok „különleges” jellegét, akkor kezdeményező, kreatív gondolkodást feltételező politikai tervezésre, átfogó koncepcióra van szükség a magyar-német viszonyban.
KÖNYVSZEMLE A Közép-európai olvasókönyv azt a széles, európai és amerikai lapokban folytatott vitát idézi föl, amelyet 1984-ben az akkor Párizsban élő Milan Kundera váltott ki. A vita, a könyv témája persze felettébb különös. A szerzők mintegy háromszáz oldalon értekeznek Közép-Európáról, miközben többé-kevésbé valamennyien arról elmélkednek, hogy Közép-Európa vajon létezik-e? A könyv elején bevezető, a fogalmakat tisztázni igyekvő esszék állnak, többek között a Kelet- és Közép-Európa-megnevezések használatáról a történettudományban. A második rész tartalmazza a nyolcvanas évekből származó publikációkat, gyakran alkalmat adva arra, hogy mindössze húsz esztendő távlatából is elmerengjünk: ki mennyire, s leggyakrabban mily kevéssé volt próféta, függetlenül attól, hogy saját hazájáról beszélt vagy sem.
2003-ban Latinka Perovics válogatásában és előszavával napvilágot látott Marko Nikezics korabeli interjúinak és beszédeinek gyűjteménye. Ebből nemcsak az derül ki, hogy milyen konfliktusok zajlottak Szerbiában a hetvenes évek elején, hanem a kötet feltárja a jelenlegi szerbiai politikai küzdelmek természetrajzát is. Marko Nikezics (1921–1991) a külügyminisztérium berkeiben tevékenykedő pártvezetők közé tartozott. Csehszlovákia 1968-as megszállásakor Jugoszlávia és a Szovjetunió politikája elhidegült, és ezzel magyarázható a tény, hogy Nikezics, mint „új ember”, a Szerb Kommunisták Szövetsége élére kerülhetett. Idővel azonban a viszony javulni kezdett, amelyhez Nikezics nem volt hajlandó alkalmazkodni. Tito az adott helyzetben a reformkommunisták ellenében a szerb nemzeti kommunisták oldalára állt. Ez a döntése nemcsak Nikezics pályájának, hanem a jugoszláviai reformkommunizmus végét is jelezte, egyben előrevetítve Jugoszlávia végét is.
1.évfolyam ▪ 1.szám ▪ 2005. június
POLITIKA Új kihívások és válaszok a magyar külpolitikában 2004. fordulópontot jelentett a magyar külpolitika történetében. Az a tény, hogy Magyarország ma már a NATO és az Európai Unió teljes jogú tagja újabb lehetőségeket kínál, de egyben fokozott felelősséget is jelent nemzeti érdekeink nemzetközi képviseletében és érvényesítésében. A cikk szerzője a magyar külügyminiszter, aki hét kihívást sorol fel és ezekre reagál: uniós együttműködés, regionális szerep, felelősség a határon túli magyar kisebbségekért, pozíció a transzatlanti vitában, a sokoldalú diplomácia lehetősége, az Európán kívüli erőközpontokhoz való viszony, a magyar diplomácia szakmai színvonala. Kitér az EU alkotmányozási és költségvetési kudarcára is, de úgy véli, hogy mindezek ellenére az uniónak be kell tartania a bővítési folyamat elfogadott menetrendjét.
Egy évvel az EU bővítés után: van minek örülni? Semmi kétség nincs afelől, hogy az Alkotmányos Szerződés francia és holland elutasítása a szerződés halálát jelenti. De még ha a szerződés halott is, az Európai Unió nagyon is életben van. Ez a véleménye a korábbi brit Európa-miniszternek, aki bővítési bajnoknak nevezi magát. Akkor tehát nézzük meg, milyen valójában a helyzet egy évvel azután, hogy az EU ilyen nagyot ugrott előre és kitágította határait? Sok mindennek örülhetünk – írja Denis MacShane, aki azt elemzi, milyen haszna volt a bővítésnek az Európai Unió, illetve az új tagok számára.
A közép-kelet-európai haderők átalakításáról A biztonsági környezet változása az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején világosan jelezte, hogy a kétpólusú szembenálláshoz, a terület-elvű védelemhez kapcsolódó nagy létszámú tömeghadseregek kora lejárt Európában. Ez szinte minden országban felvetette a védelmi kiadások és a haderő létszámának csökkentését, a haderőreformok szükségességét. A biztonságpolitikai szakértő azt vizsgálja, hogy mennyire teljesülhettek a haderőreformok a radikális politikai átalakulás, a forráshiány, a gazdasági visszaesés feltételei között, milyen hatással vannak a NATO-követelmények erre a folyamatra, s a közép-kelet-európai országok többségének biztonságpolitikai felfogása miért áll közelebb az Európai Unióéhoz, mint az Egyesült Államokéhoz.
A 2002-ben fokozatosan kirajzolódó új washingtoni világpolitika 2004. elejére merőben más keretbe helyezte Ukrajnát: Donald Rumsfeld terepasztalán felértékelodött a Fekete-tenger és övezete. Hirtelen fókuszba került az Ukrajna-potenciál. A szerző elemzi az ukrán fordulatot, a belső hatalmi viszonyok változását, az Egyesült Államok és Oroszország magatartását. Vajon milyen hatással lehet környezetére az új Ukrajna? A szerző jóslata: az ország lehetőségei óriásiak, ám a hatalmas Ukrajna-potenciált egy kötéltáncosnak kell átcipelni a mély szakadékok fölött, hibátlanul egyensúlyozva. Lesznek még lélegzetelállító pillanatok.
Horvátország és az Európai Unió Az Európai Unió külügyminiszteri tanácsa március 16-án úgy határozott, hogy elhalasztja a csatlakozási tárgyalások megkezdését Zágrábbal. Ezzel Horvátországot immár harmadszor fenyegeti az a veszély, hogy lemarad a bővítési folyamatról. Az ok a Gotovina-ügy. A horvát hadsereg nyugalmazott tábornokát háborús bűnökkel vádolják, és a hágai nemzetközi törvényszék szerint Zágráb nem működik teljes mértékben együtt vele Gotovina felkutatásában és kiadatásában. Miért ellenezte a halasztást Magyarország Ausztriával, Szlovákiával és Szlovéniával együtt? Megtalálhatja-e az EU azt a formulát, amely kora őszre mégis lehetővé teszi a csatlakozási tárgyalások megkezdését Zágrábbal?
GAZDASÁG Magyar gazdaság, 2005 – helyzet, folyamatok, mozgástér Közvetlen válságfenyegetés most szerencsére nincs, ugyanakkor hiányzik a nagyobb horderejű, koncepcionális reformok megvalósításához szükséges erős politikai hátország és a hosszabb távú veszélyek kollektív felismerése. A szerző 13 pontban foglalja össze értékelését. Az első: trivialitás, de sajnos igaz, hogy a magyar gazdaság letért a fenntartható (finanszírozható) növekedési pályáról. A további 12 pont részletesen elemzi a magyar gazdaság jelenlegi állapotát, többek között az egyensúlyhiányt, az államadósság növekedését, a fiskális és a monetáris politika hitelvesztését.
Értékpapírpiacok az állam köldökzsinórján Az igazi kérdés: komolyan vehetőek-e a magyar és a hasonló közép-kelet-európai tőkepiacok? Számol-e egy átlagos régióbeli vállalat, finanszírozási lehetőség után kutatva az értékpapír-kibocsátással, vagy egyelőre ez a fajta forrásbevonás csupán néhány nagyvállalat kiváltsága? A szerzők a cseh, magyar és lengyel értékpapír-piac működését, az állam szerepvállalását és a közép-kelet-európai tőzsdék jövőjét, a lehetséges fúziókat elemzik.
A legutóbbi gazdademonstráció nyomán elemzi a magyar mezőgazdaság állapotát az Európai Unió korábbi agrárbiztosa. Mint írja, a nehéz helyzetben az európai uniós tagságot egyfajta csodaszernek hitték, amely másnapra megszünteti az agrárium gondjait, megoldja a jövedelmi problémákat. Nem meglepő a csalódottság ott, ahol a csodaszer nem úgy hat, ahogy azt az előíró orvosok megígérték. Mi a megoldás? A szerző szerint hosszú távú agrárstratégiára van szükség, továbbá az európai agrárpolitika sikeres bevezetése kompetens agrárigazgatást feltételez, amelynek kulcsfontosságú szerepe van abban, hogy az európai rendszer valóban működjön is.
TÁRSADALOM Mi a szovjet futurológia legfőbb feladata? Megbízhatóan előre jelezni a múltunkat. Ez volt az egykor oly népszerű viccbeli jereváni rádió válasza a kérdésre. A szerző szerint ez a vicc adaptálható az átvilágítási törvény körül Magyarországon immár 15 éve zajló vitákra. A ténylegesen 1996. óta zajló átvilágítási folyamatról ma már levonható az a következtetés, hogy igen kevés eredménnyel járt. Ennek egyik oka az, hogy számos alapvető kérdés tisztázatlan vagy vitatott maradt. A szerző utal a lengyel vagy a volt NDK tapasztalataira, s azt vallja, hogy a külföldi mintákkal nem sokra megyünk.
Jelenleg becslések szerint hét és kilenc millió között van Európa roma lakosságának száma. Hetven százalékuk az Európai Unióhoz csatlakozott, illetve csatlakozásra váró országokban él. Az utóbbi időben a romák helyzete Európában állandó témává vált nagy részt éppen az európai uniós bővítésnek köszönhetően. Ennek megfelelően az egyes országokban számos, a helyzetüket javítani kívánó döntés született. Alapvető változás azonban nem történt. Változatlanul a romákkal szembeni nyílt és burkolt megkülönböztetés hatja át az élet sok területét. A szerző Csehország, Magyarország és Szlovákia roma kisebbségének helyzetét vizsgálja. Kérdése: vajon képes-e az unió érdemben befolyásolni új tagjainak romapolitikáját?
KÖNYVSZEMLE Mojzita nem hazudtolja meg diplomata voltát íróként sem. Ez egy könnyed stílusú, de jól megszerkesztett időutazás a szlovák diplomácia hőskorába. Így jellemzi a szerző Miroslav Mojzitának a szlovák diplomácia 1990-93 közötti megformálásáról, kezdeti éveirol szóló könyvét. Mojzita feltétlenül egy izgalmas kor kevéssé ismert történéseibe enged betekintést, mindezt a maga diplomata módján. Célja nem az objektív informálás, hanem az események interpretációja, korabeli dokumentumokra és személyes tapasztalataira építve.
Hol terem az amerikai külügyminiszter? Ki hitte volna, hogy a világháború előtti Csehszlovákiában született kislányból egyszer még az Egyesült Államok külügyminisztere lesz, az első nő ezen a poszton? Ki hitte volna, hogy a három gyerekes anya, aki 39 éves koráig soha sem töltött be közigazgatási tisztséget, a legmagasabb polcra jut majd az amerikai történelemben? Ezeket a kérdéseket Madeleine Albright teszi fel memoárja bevezetőjében, s nem minden alap nélkül adja meg a büszkeségre okot adó választ: senki. Madeleine Albright visszaemlékezésének első fele a gyermekkorról, egy állandóan költöző értelmiségi diplomata család életéről szól, a második rész pedig a szerző politikai pályafutását elemzi.
|
 |
 |
||
Adatvédelem ▪ Írjon nekünk! |
||
